— Tiszta levegő, kulturált környék, normális szomszédok. Te pedig kezdhetsz csomagolni. Van neked egy húgod falun, költözz hozzá. Ott bőven akad hely, kapálgathatsz a kertben, szívhatod a friss levegőt. Nem vagyok szívtelen ember, kapsz tőlem négyszázezer forintot az első időkre. Ezzel a mi utunk különválik.
László átment az előszobába, feltépte a szekrény ajtaját, kihúzott belőle egy hatalmas, kockás utazótáskát, majd Katalin lába elé hajította a padlóra.
— Most azonnal láss neki, pakold össze a holmidat. A vevő holnap reggel jön az embereivel, aláírjuk a végleges adásvételit, és átadja a fennmaradó összeget. Estére már ne találjalak itt. Mehetsz.
A férje minden egyes szava arra volt szánva, hogy összezúzza. Harminc év házasság, a közösen átvészelt gondok, az álmatlan éjszakák, az egymásba kapaszkodva megoldott nehézségek — mindez egy őrzött lakóparkban álló sorház és László önzése miatt semmivé vált. Katalinban azonban nem omlott össze semmi. Nem tört rá sírás, nem bénította meg kétségbeesés. Éppen ellenkezőleg: különös, hideg józanság ereszkedett rá. A helyzet egyszerre minden díszítés nélkül tárult fel előtte. Az a férfi, aki vele szemben állt, már nem a társa volt, nem családtag, hanem veszélyforrás — valaki, aki az elemi biztonságát akarta elvenni tőle.
Katalin lassan felállt. Nem kapkodott, nem vitatkozott. Odament a komódhoz, kihúzta az alsó fiókot, és elővette azt a mappát, amelyben a saját iratait mindig katonás rendben tartotta. Néhány műanyag tasakot átlapozott, aztán kiemelt közülük egy régi, kissé megsárgult lapot, rajta hivatalos címeres bélyegzővel. A lakóingatlan tulajdonba adásáról szóló szerződés volt, amelyet még kétezerben állítottak ki.
Visszament a konyhába, és a papírt nyugodt mozdulattal letette az előzetes adásvételi szerződés mellé.
— Ezt nézd meg, László — mondta halkan, de teljesen biztos hangon.
— És ez mégis mi lenne? — A férfi undorodó pillantással futotta át a lapot. — Privatizációs szerződés. Na és? Világosan benne van, hogy az ingatlan egyedüli tulajdonosa én vagyok. A szüleim halála után a közüzemi nyilvántartást is átírattam, a lakást pedig a saját nevemre privatizáltam. A tulajdonosok rovatában sehol sem szerepel a neved. Jogilag semmi közöd ehhez az ingatlanhoz. Az ingatlanosom mindent ellenőrzött, az ügylet tiszta, a tulajdoni lapon nincs teher, nincs bejegyzett jog, nincs akadály. Ezt a betonkalitkát akkor adom el, amikor akarom.
— Valóban, a tulajdonosok között nem szerepel a nevem — bólintott Katalin. — Csakhogy idézzük fel pontosan, hogyan is zajlott az egész. Kétezerben, amikor a privatizációs iratokat intéztük, mi már rég házasok voltunk. Én hivatalosan, állandó jelleggel ide voltam bejelentve. A jog szerint ugyanúgy lehetőségem lett volna arra, hogy ennek az ingatlannak társtulajdonosa legyek, mint neked.
László lekicsinylően legyintett.
— Lehetőséged volt, és akkor mi van? Te magad írtad alá a közjegyző előtt, hogy lemondasz a privatizációban való részvételről az én javamra! Önként mondtál le a részedről! Innentől kezdve a lakás teljes egészében az enyém.
— Igen, aláírtam a lemondó nyilatkozatot — felelte Katalin, és a hangja továbbra sem remegett. — Akkor azt magyaráztad, hogy így egyszerűbb lesz a papírmunka, hiszen egy család vagyunk, és ez csupán formaság. Én hittem neked, és engedtem. Csakhogy a törvény ennél bölcsebben működik. Létezik a lakástörvény hatálybalépéséről szóló jogszabály tizenkilencedik paragrafusa. Ez a rendelkezés éppen azokra az esetekre ad választ, amikor valaki a privatizáció idején jogosult lett volna tulajdont szerezni, mégis lemondott róla.