— Élj csak a saját pénzedből, te nincstelen, az enyémhez pedig hozzá ne merj nyúlni! — ordította a férje.
László nagy lendülettel az étkezőasztalra vágott egy vastag, iratokkal tömött mappát. A lapok szétcsúsztak a sima felületen, mint egy kinyíló legyező, és kis híján elsodorták a gyógyszeres dobozt. Katalin vele szemben ült, egyenes háttal, nyugodt arccal, és azt az embert nézte, akivel harminckét éven át osztotta meg a mindennapjait.
Az egész alig egy perccel korábban kezdődött. Katalin csupán annyit kért tőle, hogy pótoljon ki egy kisebb összeget az érrendszerét támogató gyógyszerekre, mert a kerületi rendelőintézetben orvosi adminisztrátorként kapott szerény fizetése ebben a hónapban szinte teljes egészében elment a háromszobás lakás rezsijére. A válasz azonban nem egyszerűen durva volt. Úgy csapódott közéjük, mint egy végleges pecsét a házasságuk történetének végén.
László zihálva állt az asztal fölött. Fél éve nevezték ki egy nagy kereskedelmi vállalatnál vezetőhelyettessé, és az új pozíció gyökeresen kiforgatta önmagából. Lecserélte a ruhatárát, drága holmikat kezdett vásárolni, a feleségére pedig már csak lenéző fölénnyel volt képes pillantani.
— Igen, pontosan így gondolom! — folytatta támadó hangon, miközben fel-alá járkált a konyhában. — Elegem van abból, hogy ezt a terhet cipelem a hátamon. A folytonos patikáidból, a filléres gondjaidból, abból, hogy állandóan azt hallgatom, milyen nehéz a rendelőben. Mondjad már meg, hoztál te valaha is komoly pénzt ebbe a családba? Tettél bármit azért, hogy igazán jól éljünk?
Katalin nem sütötte le a szemét. A hangja tisztán és határozottan csengett.
— László, azért ne feledd el magad. Ki ápolta az édesanyádat? Négy éven át szinte el sem mozdultam az ágya mellől. Miatta mondtam fel a jól fizető főnővéri állásomat egy magánklinikán, és mentem át egy egyszerű adminisztrátori munkakörbe, hogy félállásban dolgozhassak, és legyen időm kanállal etetni őt. Te napokig alig voltál itthon, építetted a karrieredet. Én ennek a családnak odaadtam az erőmet, az időmet, még az egészségemet is. És most van képed engem nincstelennek nevezni?
— Anyámat ne keverd ide! — bömbölte László, és hirtelen megtorpant. — Ezt a lakást az anyám kapta a szolgálati évei után. Mi vagyunk itt jogosan otthon. Te egy kollégiumi szobából kerültél ide. Még ha legalább hasznod lett volna… de semmi. Jól figyelj rám, mert elegem van ezekből az érzelgős jelenetekből. Férfi vagyok, a legjobb koromban. Rengeteget keresek, és jogom van úgy élni, ahogy akarok, nem pedig minden este a te savanyú arcodat bámulni.
Az ujjával az asztalra hajított mappára bökött.
— Olvasgasd, ha egyáltalán megérted az ilyen bonyolult szövegeket. Ez a lakásunk adásvételi előszerződése. Találtam vevőt. Üzletember, kemény alkudozó, készpénzzel fizet, teljes átépítésre veszi meg az ingatlant. Hatvanmillió forint. Neked ez olyan összeg, mintha egy másik világból jött volna; egész életedben sem keresnél ennyit.
Katalin lepillantott a legfelső lapra. A szerződés szövegéből világosan kiderült, hogy az ügylet már a lezárás előtti szakaszban jár, az eladó pedig vállalja, hogy az ingatlant harmadik személyek minden jogától mentesen adja át.
— Eladod az otthonunkat? — kérdezte ugyanazzal a nyugodt hanggal. — És hová akarsz költözni?
— Nem mi, hanem én — felelte László, hangjában leplezetlen felsőbbrendűséggel. — Már komoly előleget tettem le egy modern sorházra egy őrzött lakóparkban.