Olyan képet mutatott, mint egy filmforgatás után hátrahagyott díszlet. Üresség maradt mindenütt.
Ahol korábban az üvegház állt, ott sötét, felásott földsávok húzódtak. A kis ház helyén csupán egy üres szemgödrű doboz meredt a világra. Még a szivattyút is elvitték. A kútból csak egy árva, elvágott kötélcsonk lógott ki.
Ott álltam ennek a feldúlt csatatérnek a közepén, kezemben a régi konyhakéssel, amellyel a hosták gyökereit vágtam vissza.
Bementem a fészerbe. Ez volt az egyetlen hely, amihez nem nyúltam, mert már előttem is ott állt.
A polcon ott porosodott egy zománcos teáskanna. Lepattant volt a csőre. Ugyanaz, amelyből Erzsébet asszony annyira szeretett teát inni, miközben mindig azt sóhajtozta:
— Jaj, Annácska, milyen jó lelke van ennek a helynek.
Megfogtam a kannát, kivitettem magammal a telek közepére, és letettem a puszta földre. Pont oda, ahol valaha a virágágyás szíve volt.
Mellé pedig beleszúrtam a földbe egy hatalmas bogáncsbokrot. Szúrósat, vadat, ellenségeset.
Hát tessék. Ennyi maradt a kertetekből, drága rokonok.
— Főnökasszony, megtelt a kocsi! — kiáltott oda Gábor. — Hová vigyük?
— A városba. A raktárba.
Már az országúton jártam, amikor a telefonom őrült módjára csörögni kezdett.
Először Katalin hívott. Utána Erzsébet asszony. Bekapcsoltam a kihangosítót.
— MIT MŰVELTÉL?! — Katalin visítása úgy vágott a fülembe, mint egy kés. — Ideértünk… hoztuk a bútorokat… és itt nincs semmi! Elloptad az ablakokat!
— Nem loptam el semmit, Katalin. A sajátomat vittem el. A számlák nálam vannak. Tanúk is látták, hogy nem rongáltam, hanem szépen, rendben leszereltettem mindent.
— Anya elájult! Már úton vannak a rendőrök!
— Jöjjenek csak. De előbb mondd el nekik, milyen jogon akartad használni az én ablakaimat. A telek a tiéd? Akkor használd. Ültess krumplit az agyagba. Fiatal vagy, erős. Neked nagyobb szükséged van rá.
Kinyomtam.
Tíz perc sem telt el, már a volt férjem keresett.
— Anna, ez azért túlzás volt… Anyám sír, a vérnyomása majdnem kétszáz. Miért kellett így? Otthagyhattad volna. Mégiscsak család…
— Zoltán, a család ott kezdődik, hogy megbecsülik az embert. Amikor csak kihasználják, azt nem családnak hívják, hanem kizsákmányolásnak. Segíteni akarsz anyádnak? Vegyél neki új üvegházat. Hiszen neked mindig volt „fölös pénzed”, csak a gyerektartásra nem jutott soha.
Letiltottam.
És végre csend lett.
Eltelt egy hónap.
A városi erkélyem közben valóságos dzsungellé változott. A dézsákba ültetett hortenziák remekül érezték magukat. A pünkösdi rózsákat a húgomhoz vittem, ott legalább szeretettel gondozzák őket.
Azt beszélték, Katalin próbálkozott valamit ültetni azon a „csupasz földön”. Csakhogy szivattyú nélkül, takarás nélkül, és a tíz év alatt felhalmozott trágyás, tápláló réteg nélkül — amelyet a bokrok alól a gyeppel együtt elszállíttattam — semmi sem maradt meg neki.
Kiderült, hogy odalent nem termékeny föld van, hanem nehéz, szürke agyag.
Erzsébet asszony végighívta az összes ismerősét, és mindenkinek részletesen előadta az én „fekete hálátlanságom” történetét.