meg egy korhadt, öreg fészer, nagyjából 2014-ből.
A japán csavarbehajtó
A teherfuvaros kocsi egy órán belül megérkezett. Két munkás szállt ki, festék- és sárfoltos nadrágban; szótlanul figyelték, ahogy átmászom a kerítésen.
— Főnökasszony, most akkor kirámoljuk a házat? — kérdezte az idősebbik, Gábor.
Előhúztam a táskámból a kék műanyag koffert. Az én megbízható japán csavarbehajtómat. Magam vettem, amikor végre beláttam: arra várni, hogy egy férfi felcsavarozzon egy polcot, körülbelül olyan, mint júliusban havazásra számítani.
— A saját tulajdonomat visszük el, Gábor. Mindenről van blokkom, a szerkezetekről számlám, szállítólevelem. Gyorsan dolgozunk.
A kis házzal kezdtem.
Bzzz-bzzz. Kijött az első csavar az ajtópántból.
Bzzz-bzzz. A második is.
Az ajtó, amit tavaly szereltem fel, engedelmesen megmozdult. Drága darab volt, hőhidas töréssel, masszív, nehéz.
— Figyeljen, főnökasszony… — Gábor elbizonytalanodva nézett az üres ajtónyílásra. — És ha rendőrt hívnak?
— Hívjanak. Nekem minden szögre van papírom. Nekik meg maradnak a pucér falak.
Leszedtük az ablakokat. A műanyag keretek makacskodtak, a purhab úgy ropogott, mint a kiszáradt csont. Késsel vágtam körbe, közben a bőr is lejött az ujjaimról.
Aztán a fóliasátor következett. Száznyolcvanezer forint. Prémium polikarbonát.
A csavarok berohadtak. Az imbuszkulcs elfordult bennük, a tenyerem égett az erőlködéstől.
— Hagyjuk már, főnökasszony — morogta a másik fiú. — Ezzel estig szívunk.
Szó nélkül felkaptam a WD-s flakont, és befújtam a rozsdás meneteket.
— Az utolsó szögig mindent elviszek. Tekerd.
Láttam, ahogy Gábor rám pillant. Nem tudtam eldönteni, tisztelet volt-e a szemében vagy félelem. De megfogta a kulcsot, és nekilátott.
Vissza a gyári állapotba
A szakadó polikarbonát hangja nyüszítésre emlékeztetett. A táblák sorra lejöttek, a fiúk hengerekbe csavarták őket.
— A szivattyút is húzzák ki a kútból — adtam ki az utasítást. — A fittingeket is. Minden toldót, minden átmenetet.
Ilona a kerítés túloldalán már nem teázott. Két kézzel kapaszkodott a lécekbe.
— Anna! Hát szívrohamot hozol arra a nőre! Ez már rongálás!
— Nem rongálás, Ilona. Leltár. Katalin megvette a földet? Akkor gazdálkodjon a földdel.
Felvettem az ásót.
A talaj kemény volt, tömör és nehéz. Mégis ástam.
Először a ribizlibokrok kerültek sorra. Nemesített fajta, három éven át dédelgettem őket. Fekete zsákokba raktuk mindet, a gyökerüket nedves zsákvászonba csavartam.
Utánuk jöttek a hortenziák. Azok is, amelyeket már kiültettem a végleges helyükre.
Éreztem, ahogy sajog a derekam. Az izzadság a szemembe csorgott.
— Főnökasszony, a filagóriát is szedjük szét?
Ránéztem a kerti pavilonra. A bátyámmal építettük. Minden egyes deszkáját én lakkoztam le, három rétegben. Ma is éreztem az orromban azt a maró, gyantás szagot. Emlékeztem, mennyire leszakadt tőle a hátam.
— Szedjék. Egészen az alapjáig.
Délután négyre a telek már nem az a hely volt, amelyet tíz év munkájával felépítettem.