Álltam a kapunál, és csak bámultam a látványt. A kezemben nemesített hortenziákkal teli szatyrok húzták a karomat; nehezek voltak, és nedves tőzegszagot árasztottak.
A kapura tűzött cédula fölött pedig vadonatúj lakat csillogott. Fényes volt, pimaszul új, lézerrel mart mintával. Az én régi „rákom”, amelyet minden tavasszal saját kezűleg olajoztam meg, a porban hevert. Sarokcsiszolóval vágták ketté.
Mintha zárlat keletkezett volna a fejemben. Ismerik azt az érzést, amikor egy régi televízió pukkan egyet, aztán elsötétül a képernyő?
— Erzsébet asszony — suttogtam bele az üres udvarba —, ezt nagyon rosszul tette. Én szóltam előre: ha aljasságig fajul a dolog, innen az utolsó szögig mindent elviszek.
— Anna, te vagy az? — bukkant fel Ilona a szomszéd léckerítés mögül.
A kezében, mint mindig, ott gőzölgött a teásbögre, a tekintetében pedig izgatott kíváncsiság csillogott.
— Hát igen, Ilona. Lecserélték a lakatot, és a kulcsom persze nem jó hozzá.
Ilona kortyolt egyet, majd elégedetten csettintett.
— Tegnap már itt parádéztak. Erzsébet is, meg Katalin a férjével. Katalin végigtapogatta a kerti pavilonban a garnitúrádat, majd elájult a gyönyörűségtől: „Jaj, milyen jókat fogunk itt nyáron üldögélni!” Erzsébet meg helyeselt neki: „Minden készen van, csak be kell költözni, Anna itt minden négyzetcentit kinyalt.” Jó vevő, tudod. Családon belül.
Lenéztem a kezemre. A mutatóujjamon ott volt a metszőolló okozta bőrkeményedés. A körmeim egy hónapja nem láttak manikűrt, mert a tavaszi ültetések mindent felülírtak.
Tíz év.
Tíz teljes évig öntöttem ide minden jutalmamat. Miközben a férjem a gyerektartáson spórolt, én itt építettem fel a magam kis világát. Trágya fuvaronként hatvanezer forintért, német szivattyú, üvegház száznyolcvanezerért.
Katalinnak nagyobb szüksége van rá.
Beültem az autóba, és felhívtam az anyósomat.
Sokáig csak a búgás szólt. Végül a vonal túlsó végén megszólalt az a mézes, szirupos hang.
— Halló, Annácska? Kint vagy a telken? Jaj, el is felejtettelek figyelmeztetni…
— Erzsébet asszony, miféle cédula ez? És miért van másik lakat a kapun?
A készülékben nagy, mártíromsággal teli sóhaj hallatszott.
— Hát értsd meg, kislányom. Katalinnak hitele van. A nyaraló pedig az én nevemen szerepelt. Anya vagyok, segítenem kellett. Katalin megvette tőlem. Jelképes összegért, persze. Már mindent el is intéztünk hivatalosan. Te jó szívű vagy, Annácska. Katalinnak most fontosabb. Ne legyél ilyen kicsinyes, hiszen egy család vagyunk.
— Egy család? — kihúztam magam az ülésben. — Erzsébet asszony, én ezért a „családért” tíz évig görnyesztettem a hátam.
— A papírok szerint a telek az enyém! — az anyósom hangja egy pillanat alatt megkeményedett. — Jogom volt hozzá. A holmijaidat pedig… Katalin azt mondta, majd kiviszik a garázsba. Ha el nem felejti.
A vonal sípolt egyet. Letette.
Ott ültem mozdulatlanul, és hallgattam, ahogy a motor lassan kihűl. Trr-rik. Trr-rik.
Rendben. Ha Katalinnak nagyobb szüksége van rá, hát használja. Azt, ami valóban az övé. Márpedig itt neki csak a csupasz föld jut.