— tette hozzá Péter, és közben feltűnően kerülte a tekintetemet. — Úgy tudom, egy teljes hétre kivettek ott egy szobát.
— Rendben — feleltem, és olyan kényelmesen nyújtóztam el a saját ágyamban, mintha évek óta nem éreztem volna ennyire az enyémnek ezt a reggelt. A számon még ott ült egy halvány, elégedett mosoly. — Csak egy dolgot ne felejts el megüzenni Nórának: a cukros háta mostantól már nem az én gondom, hanem a szálloda vezetőségének külön kis öröme.
Péter erre nem mondott semmit. Talán jobbnak látta, ha hallgat, talán végre megértette, hogy vannak mondatok, amelyekre nincs megfelelő válasz. Összefogta a holmikat, még egyszer végignézett a szobán, aztán csendben kiment. Az ajtó becsukódása után nem maradt utána sem magyarázkodás, sem feszültség, sem az a nyomasztó érzés, hogy mindjárt megint valaki betolakodik az életembe.
Felkeltem, magam köré terítettem a köntösömet, és odaléptem az ablakhoz. A reggeli fény már befolyt a szobába, puhábbá tette a falakat, és egy pillanatra úgy éreztem, a lakás is velem együtt vesz mély levegőt. Lenéztem az udvarra, aztán megakadt a szemem valamin: az ablakaink alatt álló fán még mindig ott lengett az a rikító sárga sál.
Egy ágba kapaszkodott bele, mintha a sors maga akasztotta volna oda dísznek. A szél időnként belekapott, megpörgette, megrángatta, ő pedig vidáman csapkodott a levegőben, mintha kifejezetten élvezné új, magaslati szabadságát. Aki csak elhaladt alatta, annak némán, de elég látványosan jelezte: a gravitációval nem érdemes vitába szállni. Főleg akkor nem, ha az ember más otthonában próbálja eljátszani a sérthetetlent.
Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy le kellene szedni. Aztán azonnal el is engedtem ezt a gondolatot. Nem az én dolgom volt. Nem az én sálam, nem az én szégyenem, és főleg nem az én feladatom rendet tenni valaki más pimaszságának maradványai után.
Hadd maradjon csak ott. Hadd lengedezzen az ágak között, mint egy apró, sárga emlékeztető arra, hogy minden határnak van vége. Arra, hogy az ember türelme nem közös tulajdon. Arra, hogy az otthonom küszöbén túl nem mások kényelme kezdődik, hanem az én életem.
Néha nem elég szépen kérni. Néha hiába beszél az ember halkan, világosan, türelmesen. Van, amikor csak akkor hallják meg végre, amit mondani akarunk, ha a más holmija egy kis időre megtapasztalja a zuhanás teljes szabadságát.