teljes, már-már önkívületi rohamában.
— A cuccaid most már tényleg a szőnyegen vannak, ahogy szeretted volna — közöltem vele hűvösen.
Mária közben nekem ugrott, mintha a gondosan manikűrözött karmaival le akarná tépni az arcomat. Én azonban csak magam elé kaptam a szennyestartó lavórt. Teljes lendülettel csapódott neki, és olyan hangot adott ki, mint egy lassan leeresztő gumimatrac.
— Pontosan két percük van arra, hogy az ajtón át távozzanak a lakásomból — mondtam, miközben felkaptam a földről Nóra hátizsákját. — Különben kipróbálom, mennyire repülnek jól a cipőik, meg az a rettenetes köntös.
Nóra továbbra is visítva rohant az előszoba felé, menet közben próbálta valahogy a lábára rángatni az egyik sportcipőjét. Mária a szoba közepén állt, zihált, és olyan nyílt gyűlölettel meredt rám, hogy azt akár keretbe is lehetett volna foglalni.
— Ezt nem hagyjuk ennyiben! Péterkém, csinálj már valamit! — sipította, utolsó reményként kapaszkodva a régi tekintélyébe.
Péter azonban az ablaknál állt, lefelé bámult a gyepen szétszóródott holmikra, és az arcára dermedt rémületből világosan látszott: ő most semmit sem fog megmenteni. Se őket, se magát.
Tettem egy lépést Mária felé. Ennyi elég volt. Nem bírta tovább tartani a tekintetemet, hátrálni kezdett a folyosóra, közben a saját táskáiban botladozott.
— Menjenek el — mondtam csendesen.
Nem emeltem fel a hangom, mégis úgy tűnt, a szobában a porszemek is megálltak a levegőben.
A bejárati ajtó akkora dörrenéssel csapódott be mögöttük, hogy a vitrines szekrényben összekoccantak azok a kristálypoharak, amelyeket Mária valaha nászajándék gyanánt nyomott ránk.
Visszamentem a hálóba, behúztam az ablakot, és leültem az ágy szélére. A matrac puhán engedett alattam, tökéletesen felvette a testem formáját, mintha végre ő is tudná, kié ez a hely.
Péter körülbelül tíz perc múlva jött be. Sápadt volt, és hideg utcai levegő szaga áradt belőle; nyilván lement ellenőrizni a „sérülteket”. Szótlanul leereszkedett az ágy melletti kis szőnyegre, átkarolta a térdét, és hosszasan bámulta a zokniját.
— Taxit hívtak — szólalt meg végül, anélkül hogy felnézett volna. — Anya azt mondta, átkozza a napot, amikor megismertelek.
— Akkor az a nap kifejezetten jól sikerült — dőltem hátra a párnák közé, és lehunytam a szemem.
— Anna… és ha valaki ment volna lent? — próbálta visszaszerezni a sértett erkölcsi tekintély hangját.
— Elkerített gyep van odalent, Péter. Az egyetlen dolog, ami komolyan megsérülhetett, az a húgod önérzete.
Hallottam, ahogy forgolódik a padlón, és igyekszik kényelmesen elhelyezkedni azon a bizonyos szőnyegen, amelyet eredetileg nekem szántak.
A lakásból végre eltűnt az idegen jelenlét szaga. Csak az ablakon beáradt frissesség és a keserű kávém illata maradt. Ennek az otthonnak a csendje attól az estétől kezdve nagyon is pontos árat kapott, és én kész voltam minden este megfizetni érte.
Reggel arra ébredtem, hogy Péter halkan összeszedi Nóra maradék holmijait, amelyeket a nagy kapkodásban az asztal alatt felejtett.
— Ezt elviszem nekik a szállodába.