— Ez a háló a miénk — mondtam halkan, de minden szó élesen csattant. — Itt én alszom a férjemmel.
Mária válaszra sem méltatott. Már Nóra neszesszerét borította ki az ágytakarómra, apró üvegcsék, tubusok és tégelyek egész hadserege gurult szét rajta.
— Az én kislányom háta olyan érzékeny, mint a cukorból húzott szál — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. — Neki rendes, kemény, drága matrac kell. Te meg, Annácska, fiatal vagy és egészséges, jót tesz majd a tartásodnak, ha a nappaliban alszol a kanapén.
Nóra helyeslően bólogatott, közben a díszpárnáimba törölte a kezét, aztán minden szégyenérzet nélkül nekilátott lehúzni a farmerját.
Péterre néztem. Vártam, hogy legalább most megszólaljon. Hogy végre kimondja: eddig és ne tovább. Hogy emlékeztesse őket arra, ez nem átjáróház, hanem az otthonunk.
Ő azonban csak nagyot sóhajtott, leszegte a fejét, és teríteni kezdte a lepedőt. Úgy kerülte a tekintetemet, mintha attól tartana, ha rám néz, valami végleg összetörik.
Abban a pillanatban megértettem: a három év közös élet, a lakáshitel, a közösen cipelt terhek mind csak hosszú felvezetései voltak ennek a jelenetnek.
A szekrényhez léptem. Mária ott már gyors munkát végzett: az én ruháim a padlón hevertek, helyükre Nóra holmijai kerültek, mintha mindig is oda tartoztak volna.
— Tehát a kicsi lány itt fog aludni? — kérdeztem.
A hangom olyan egyenletes lett, hogy Péter összerezzent tőle.
— Természetesen, Annácska. Ne légy ilyen önző. A család azért van, hogy segítse egymást — mosolygott Mária mézesen, kivillantva tökéletes, porcelánfehér fogait.
Nem vitatkoztam. Nem emeltem fel a hangom. Csak megfogtam Nóra hatalmas, puha oldalú bőröndjét, amelyet még nem sikerült teljesen kipakolnia. A fülei kényelmesen simultak a tenyerembe, és furcsa elégtétellel éreztem meg a masszív, drága szerelékek súlyát.
— Anna, mit művelsz? — Péter elém akart állni.
Vállal félretoltam. Nem erősen, mégis úgy tántorodott a falnak, mintha vihar kapta volna el.
Odamentem a hálószoba ablakához, egyetlen határozott mozdulattal kitártam, és beengedtem az esti város tompa moraját.
— Eljött a nagy leltározás ideje, kedveseim — mondtam, miközben a bőröndöt az ablakpárkány fölé emeltem.
Nóra felsikoltott, amikor meglátta, hogy a rikító rózsaszín poggyásza eltűnik a nyolcadik emelet feketeségében.
Lentről előbb tompa, húsos puffanás hallatszott, aztán csilingelő törés. Valószínűleg abban lapult az a bizonyos szuvenírtányér-gyűjtemény.
Mária nyitott szájjal meredt rám. Az arca a bíborvörösből pillanatok alatt hamuszürkévé vált.
— Te… te mit tettél?! — visította, és olyan lendülettel vetette magát az ablakhoz, hogy kis híján ő is követte a bőröndöt.
Én közben már a második utazótáskát kaptam fel. A belőle érkező csörgés és koppanás alapján Nóra összes krémje, hajvasalója és egyéb kincse lehetett benne.
— Anna, hagyd abba! — Péter megragadta a karomat.
Ránéztem. Csak egyszer.
Az ujjai azonnal lecsúsztak rólam.
A következő csomag is repült. Szépen bukfencezett a lámpák fényében, útközben szórólapokat, papírokat és valami csillogó apróságokat szórva maga után.
— Odalent gyep van, Nórácska — fordultam a sógornőm felé, aki addigra már rángatózva csapkodott.