Mária nem egyszerűen belépett a lakásba: úgy fúrta be magát az ajtón, mintha ostromra érkezett volna, maga előtt tolva egy hatalmas utazótáskát, akár egy faltörő kost.
Utána Nóra vánszorgott be, elkoptatott sportcipőben, kedvetlenül húzva a lábát. Három hátizsák lógott rajta, és még egy összecsukható hulahoppkarikát is cipelt.
— Annácskám, drága lelkem, tényleg csak két hétre jöttünk! Nórikámnál csőtörés volt, az egész lakást elöntötte a víz, még a pincéig lefolyt! — jajveszékelt az anyósom, miközben eszébe sem jutott levenni a cipőjét az előszobában.
Én a konyhaajtóban dermedtem meg, a kezemben egy bögre méregerős, keserű kávéval. Abban a pillanatban ez az ital jelentette az egyetlen védőpajzsomat a valósággal szemben.
Péter kibukkant a szobából, kapkodva átvett egy hátizsákot a húgától, és közben kínosan kerülte a tekintetemet. Láttam rajta, hogy legszívesebben beleolvadna a fogasba, csak ne kelljen rám néznie.
— Péter, te azt mondtad, hogy legfeljebb beugranak egy teára — szólaltam meg. A hangom gyanúsan nyugodt volt, olyan, mint amikor egy trafóház mélyen morajlik, mielőtt valami nagy baj történik.
— Anna, hát… tényleg rendkívüli helyzet van. Mégsem alhatnak a pályaudvaron — motyogta a férjem, miközben lassan hátrált a folyosó mélye felé.
Mária eközben már otthonosan feltépte az előszobaszekrény ajtaját, és szemrebbenés nélkül félretolta a kabátjaimat a sarokba. A táskája mélyéről előhalászott egy elképzelhetetlenül ronda, óriási rózsákkal tarkított háziköntöst, majd minden további nélkül ott helyben átöltözött.
— Nórának nyugalom kell. Épphogy kezd magához térni az után az áruló festő után — jelentette ki ünnepélyesen, mintha én ott sem állnék kővé dermedve.
Nóra addigra már felfedezte a gyümölcsöstálat. Hangosan csámcsogva evett egy almát, és ragacsos ujjnyomokat hagyott a polírozott asztallapon.
Három óra sem telt el, és az én békés, gondosan őrzött kis otthonom egy zsúfolt ruhapiac melléképületére kezdett hasonlítani. Mindenfelé Nóra kenőcsös tubusai hevertek, a piszkos zoknijai a földön szóródtak szét, az asztalra pedig fényes magazinok tornyosultak, amelyek a „női erő megtalálásáról” prédikáltak.
Mária ezalatt a konyhában átrendezte az összes fűszeres üveget. Közben elégedetten magyarázta, hogy így sokkal ésszerűbb lesz, különösen az emésztés szempontjából.
Én a fotelben ültem, és néztem, ahogy az anyósom hozzáértő birtokosi szemlével végigméri a hálószobánkat. Ott állt az új ortopéd matracom, amelynek árát három hónapon át nyögtem.
— Na, Péterkém, hozd ide a párnákat — rendelkezett Mária, és tenyérrel rácsapott az ágyamra. — A kislányom itt fog aludni, te pedig majd leheveredsz a szőnyegre.
Valami súlyos és hideg fordult meg bennem, mintha egy hatalmas öntöttvas lendkerék mozdult volna meg a mellkasom mélyén. Péter az ajtóban torpant meg, karjában egy halom ágyneművel, és némán könyörgő pillantást vetett rám: bírd ki, hiszen az anyám.
— Mária, azt hiszem, összetévesztette a szobákat — mondtam, és lassan felálltam, miközben úgy éreztem, mintha a padló is remegni kezdett volna a talpam alatt.