Arra számított, hogy majd könyörögni kezdek, magyarázkodom, előhozom a jogi bonyodalmakat, meg azt, mennyire féltem a lakást. Már előre készült rá, hogy nagylelkűen alkudozhasson velem.
— Rendben — feleltem halkan, meglepően nyugodt hangon. — Akkor váljunk el.
András arca megrándult. A magabiztosság, amelyet addig olyan biztosan viselt magán, egy pillanat alatt repedezni kezdett. A karjai lecsúsztak a mellkasáról, tehetetlenül lógtak a teste mellett. Látszott rajta, hogy azt hiszi, rosszul hallott.
— Mit mondtál? — kérdezte vissza, és a mély hangjában most először valódi tanácstalanság csendült.
— Azt, hogy beleegyezem a válásba — ismételtem meg, egyenesen a szemébe nézve. — Ha akarod, akár ma összepakolhatsz. Az utazótáskák a felső szekrényben vannak.
Elmentem mellette a szoba felé, és közben éreztem, ahogy a hátam ösztönösen kiegyenesedik. Hosszú idő óta először kaptam levegőt könnyedén, mintha valaki végre kitárta volna az ablakot egy fullasztóan zárt helyiségben.
A következő három napban András egyszemélyes előadást rendezett. Sem aznap este, sem másnap nem pakolt össze. Először sértett mártírként járkált a lakásban, csapkodta az ajtókat, és minden mozdulatával azt üzente, hogy mélységesen megbántottam. Arra várt, hogy észhez térek, odamegyek hozzá, és bocsánatot kérek. Én azonban egyszerűen folytattam az életem. Vacsorát készítettem, de csak magamnak szedtem. Bekapcsoltam a tévét, és nem vettem tudomást a kanapé másik végéről érkező látványos sóhajtozásáról.
Amikor a haragos némaság kifulladt, következett az alkudozás ideje. Messziről kezdett beszélgetéseket kezdeményezni, ügyetlen tréfákkal próbálkozott, sőt a kedvenc krémes fánkjaimat is hazahozta a teához. A szülei bejelentéséről többé egyetlen szót sem ejtett. A téma úgy eltűnt, mintha soha nem is hangzott volna el az a konyhai jelenet. Minden erejével azt sugallta, hogy csak valami jelentéktelen semmiségen kaptunk össze, és ideje lenne elfelejteni az egészet.
Csakhogy nekem ez már rég nem apróság volt. Az ultimátuma az utolsó cseppnek bizonyult: darabokra törte bennem azt az illúziót, hogy mi még család vagyunk. Reggelinél néztem, ahogy idegesen keni a vajat a kenyérre, közben lopva engem figyel, és nem éreztem semmit. A félelem, hogy elveszíthetem, nyomtalanul eltűnt belőlem.
Csütörtök estére pedig új jelenet következett.