– Mindent értek – folytatta halkan. – De mégiscsak az anyám. Nem tehetem ki őt az utcára.
– Nem is ezt kérem tőled – felelte Nóra nyugodtan, bár belül remegett a feszültségtől. – Csak azt szeretném, hogy tartsa tiszteletben a mi szabályainkat. Először is: a nyári konyhában laknak. Másodszor: az élelmet maguknak kell megoldaniuk. Azt a tizenkétezer forintot, amit adott, elfogadom. Hétfőn elmegyek bevásárolni, és megveszem, ami a listámon szerepel. De utána vagy szerez pénzt, vagy ő magyarázza el a gyerekeknek, miért csak üres kását esznek.
– És ha Katalin küld neki pénzt?
– Akkor nincs miről beszélni. Akkor megoldódik.
Gábor bólintott, majd a telefonja után nyúlt.
– Felhívom. Most.
Nóra nem maradt ott kihallgatni a beszélgetést. Inkább kiment a kertbe, mert úgy érezte, ha még egy mondatot végighallgat, felrobban. Fél óra múlva tért vissza. Gábor ugyanott ült, ahol hagyta, de az arca egészen más volt: fáradt, színtelen, mintha valami kialudt volna benne.
– Na? – kérdezte Nóra.
– Katalin azt mondta, küld anyának negyvenezer forintot. De csak akkor, ha hazajönnek Törökországból. Most minden pénzük az útra kell.
– Vagyis lefoglalták a nyaralást, összepakolták a bőröndöket, de arra nem gondoltak, hogy a gyerekeknek is enniük kell valamit?
– Gondoltak. Anyának hagytak húszezer forint készpénzt. Csak hát… anya valószínűleg úgy döntött, hogy azt nem költi el.
Nóra leült a veranda korlátjára, és röviden, keserűen felnevetett.
– Húszezer forint. Egy hónapra. Négy emberre.
A következő két nap feszült fegyverszünetben telt. Nóra főzött mindenkire: reggelire kása került az asztalra, délben leves, este pedig valami egyszerű, gyors étel.
Erzsébet látványosan alig evett, nagyokat sóhajtott, és időnként elejtett egy-egy megjegyzést arról, hogy „persze vendégségben az ember nem úr a háznál, de azért mégis”. A gyerekek közben egyre otthonosabban mozogtak a telken. Rohangáltak, kiabáltak, és sikerült letörniük néhány ágat a málnabokrokról is.
Amikor Nóra rájuk szólt, Erzsébet azonnal megsértődött.
– Gyerekek, hát mit vársz tőlük? Miért kell folyton beléjük kötni?
A legidősebb, Eszter, többnyire a ház melletti padon ült, és a telefonját emelgette a magasba, hátha elkap egy kis internetet. Hiába próbálkozott: az adótorony messze volt, a jel alig vergődött el hozzájuk. Márk megtalálta a fészerben Gábor régi horgászbotját, és onnantól kezdve a tónál próbált halat fogni, több lelkesedéssel, mint sikerrel. Levente pedig árnyékként követte Nórát, és megállás nélkül kérdezett. Miért zöld a fű? Honnan jönnek a békák? Miért kell kihúzni a gazt, ha egyszer az is növény?
Nóra válaszolgatott neki. Levente volt az egyetlen közülük, aki nem bosszantotta.
Hétfőn aztán Nóra elment a piacra és a boltba. Pontosan a listája szerint vásárolt, semmi feleslegeset nem tett a kosárba. Összesen huszonötezer-kétszáz forintot költött: Erzsébet tizenkétezrét, és még valamivel több mint tizenháromezret a saját pénzükből. Hazavitte a csomagokat, kipakolta őket, majd az élelmiszer egy részét átvitte a nyári konyhába.
– Tessék, Erzsébet néni. Tej, tojás, kenyér, csirke, gabonafélék, zöldség. Ennek egy hétre elégnek kell lennie. Az ebédet továbbra is én főzöm mindenkinek, de a reggelit és a vacsorát oldják meg maguk. Van főzőlap, van hűtő.
Erzsébet előbb a szatyrokat nézte, aztán Nórára emelte a tekintetét.
– Te ezt most komolyan gondolod? Bevásárolsz, aztán szétosztod, hogy mi a tiétek, és mi a miénk?
– Mindenkinek vettem ennivalót, és a felét átadom önöknek. A házban én készítem az ebédet, levest vagy főételt. A reggeli és a vacsora viszont legyen az önök dolga. Szerintem ez így korrekt.
– Szerinted az korrekt, hogy a menyem fejadagot mér ki nekem, mintha ostrom idején lennénk?
– Szerintem az a korrekt, ha mindenki hozzáteszi a maga részét. Ön tizenkétezer forintot adott. Én ugyanennyinél is többet tettem hozzá. A következő hétre vagy önök is beszállnak legalább ennyivel, vagy átállunk hajdinára és tésztára.
Erzsébet összeszorította a száját, de ezúttal nem válaszolt. Nóra letette a csomagokat, és visszament a házba.
Aznap este Katalin telefonált. Nóra véletlenül elkapott néhány mondatfoszlányt: Erzsébet hangosan beszélt, a nyári konyha nyitott ablakán át minden kihallatszott.
– …nem, Katalin, el sem tudod képzelni. Fizettet velem az ételért. Az ételért! A saját fiam házában! Odaadtam neki tizenkétezer forintot, minden pénzt, ami nálam volt. Erre még listát is ír, hogy mit lehet venni és mennyiért. Mintha idegen lennék neki. – Rövid csend következett. – Persze Gábor vele ért egyet. Most már mindent vele beszél meg. Az én kisfiam… – Újabb szünet. – Igen, fáj. Nagyon fáj.
Nóra ellépett az ablaktól. Nem akarta tovább hallgatni. Így is pontosan tudta, milyen szavakkal írják le őt a háta mögött: fösvény, szívtelen, kívülálló. Hát legyen. Legalább a családi kassza nem borul fel, és az ablakokra félretett pénz is megmarad.
Mégis rossz érzés maradt benne. Mert egészen más elméletben meghúzni a határokat, mint nap mint nap látni a sértett arcokat, hallani a nehéz sóhajokat, és elviselni azokat a pillantásokat, amelyekben ott ül a szemrehányás. Nóra tartotta magát, de minden nappal nehezebbnek érezte.
Erzsébet pár napig duzzogott, aztán lassan engedett a merevsége. A gyerekek, a teendők és a kert elterelték a figyelmét. Nóra azt is észrevette, hogy az anyósa kevesebbet parancsolgat, és többet segít. Magától nekiállt kigazolni néhány ágyást, sőt felajánlotta, hogy figyel a palántákra, amíg Nóra dolgozik.
Eszter váratlanul rászokott az olvasásra. A verandán talált egy puha fedeles könyvet, és Nóra egyszer azon kapta, hogy a padon ülve teljesen belemerül. Márk továbbra is a tónál horgászott. Levente pedig változatlanul Nóra nyomában járt, és újra meg újra visszatért a békák eredetének kérdésére.
Két és fél héttel később, június közepén Erzsébet bejelentette, hogy hazamennek. Katalin és a férje visszaértek Törökországból, a gyerekek pedig már hiányolták az otthonukat.
– Szombaton indulunk – közölte vacsora közben Erzsébet. – Katalin megígérte, hogy kijön értünk az állomásra.
– Rendben – mondta Nóra. – Kiviszünk benneteket.
Szombat reggel Nóra mindenkinek reggelit készített: vastag, puha palacsintákat tejföllel és az első eperlekvárral, amelyet két nappal korábban főzött be. Erzsébet megevett kettőt, és még meg is dicsérte. A gyerekek fejenként négyet tüntettek el.
Aztán kezdődött a készülődés. Táskák, csomagok, eltűnt zoknik, Levente kisautójának keresése, amely végül a kihúzható ágy alól került elő. Délelőtt tízkor Gábor bepakolta a holmijukat a régi szedánba, és elindult velük a buszállomás felé.
Nóra a nyaralóban maradt. Kitakarította a nyári konyhát, lehúzta és kicserélte az ágyneműt, a megmaradt élelmiszereket pedig bevitte a házba. Ezután végigsétált a telken: felkötözte az uborkát, meglocsolta a paradicsomokat, és szedett egy kis salátát ebédre.
Dél körül Gábor is visszaért. Beállt az autóval a fedett rész alá, bement a házba, és leült a konyhában.
– Elmentek? – kérdezte Nóra.
– Igen.
Valahol eközben, félúton a város felé, Erzsébet három lebarnult, kifáradt, a vidéki szabadságtól kipirult gyereket vitt haza a buszon. És ki tudja, talán már akkor formálódott a fejében a következő nyár terve. Nóra legalábbis remélte, hogy ha így lesz, akkor ezúttal előtte telefonálnak. Legalább egy héttel korábban.
– Tudod – szólalt meg Nóra a férjére nézve –, azt hiszem, idén mégis ki fogjuk cserélni az ablakokat.
– Jó – felelte Gábor csendesen.
Nóra betette a tányért a mosogatóba, majd kinézett az ablakon. A nap már a látóhatár felé ereszkedett, az almafák hosszú árnyékai végignyúltak a telken. A nyári konyha üresen, tisztán állt, várva a következő vendégeket. Bárkik legyenek is azok. Bármikor érkezzenek is.
De legközelebb csakis előzetes telefon után.