Hanem azért, mert felnőtt férfi volt, aki nem úgy intézi az életet, hogy a váratlan gondokat szó nélkül a felesége nyakába borítja, hanem akkor és ott próbálja megoldani őket, amikor felbukkannak.
Nóra hallotta, ahogy Gábor végigmegy az ösvényen a nyári konyha felé. Azt is, ahogy megnyikordul az ajtó, majd felcsattan Erzsébet hangja: éles volt, hangos, és minden szavában ott rezgett a sértettség. A beszélgetés részleteit azonban nem akarta kihallgatni. Elég volt neki annyi, hogy negyedóra múlva Gábor visszajött a házba, kivette a hűtőből a maradék levest, és némán leült vacsorázni.
– Mit mondott? – kérdezte Nóra.
– Azt, hogy bezsuppoltad őt egy fészerbe, mint valami kutyát. Hogy nekem közbe kellene lépnem. Meg hogy ő az anyám, és tisztelet jár neki.
– És te?
– Azt feleltem, hogy ebben a házban mi ketten döntjük el, ki hol alszik. És ha tiszteletet szeretett volna, akkor előbb szól, nem pedig úgy esik be, mint derült égből a villám.
Nóra leült vele szemben, könyökét az asztalra támasztotta, tenyerébe hajtotta az arcát.
– Az ennivalóról volt szó?
– Arról egyelőre hallgat. Szerintem holnap újra próbálkozik majd, hátha engedünk. De ne idegeskedj. Beszélek vele.
Nóra bólintott. Tudta, hogy Gábor valóban beszélni fog vele. Ő nem az a fajta ember volt, aki könnyelműen ígérget. Ha kimondott valamit, meg is tette. Annak idején éppen ezzel hódította meg Nórát: nem látványos udvarlással, nem nagy szavakkal, hanem azzal, hogy soha nem hazudott. Még apróságokban sem.
Másnap reggel Nóra hétkor ébredt, ahogy mindig. Hétvége volt ugyan, de a telken a hétvége csak a naptárban létezett, főleg május végén. Meg kellett locsolni a palántákat a fóliasátorban, meg kellett nézni, hogyan állnak az uborkák. Felöltözött, kilépett a tornácra, és meglátta, hogy a nyári konyha kéményéből vékony füstcsík száll felfelé. Vagyis Erzsébet már begyújtott. Rendben, gondolta.
Nem sokkal később kopogtak. Erzsébet lépett be.
– Nóra, beszélni szeretnék veled. Arról a listádról.
– Hallgatom, Erzsébet néni.
– Te is tudod, hogy nem nagy a nyugdíjam. Katalin pedig egy fillért sem hagyott itt, azt mondta, nálatok minden megterem, van kert, van ház. Én azt hittem, valahogy kihúzzuk nálatok ezt az egy hónapot abból, ami van. Erre te elém teszel egy huszonnyolcezer forintos listát.
Nóra megtörölte a kezét egy konyharuhában, majd leült a hokedlire.
– Erzsébet néni, érti, amit mondok? Ugyanazt ismétlem: mi erre nem készültünk. A havi pénzünk előre be van osztva. Nem tudunk csak úgy elővenni még százhúszezer forintot ennivalóra. Ez nem makacsság. Ez egyszerű számolás.
– De én nem százhúszezret kérek tőletek. Főzhetnél ugyanazt, amit magatoknak, csak nagyobb adagban. Ugyanaz a kása, ugyanaz a leves. Krumpli van a kertből, zöldség is akad. Csak össze lehet kaparni annyit négy embernek.
– És a hús? A tej? A kenyér? A gyümölcs a gyerekeknek? Levente hatéves, neki rendesen kell ennie.
– A tejet meg a kenyeret kifizetem – nyúlt Erzsébet a széldzsekije zsebébe, és elővett egy összehajtogatott köteg bankjegyet. – Tessék, itt van tizenkétezer forint. Ennyi maradt a nyugdíjig. Június ötödikén kapom meg a következőt. Akkor odaadom, becsületszavamra.
Nóra átvette a pénzt, megszámolta. Pont tizenkétezer forint volt.
– Ez nem tart sokáig. És utána?
– Utána majd meglátjuk. Talán Gábor vállal valami pluszmunkát. Vagy te… elvégre technológus vagy, biztosan tisztességes a fizetésed.
Nóra mellkasában ismerős, hideg hullám indult felfelé. Hát elérkeztek ide is. Most következik majd az örök mondat: család vagyunk, neked segítened kell, neked jó fizetésed van.
– Erzsébet néni – kezdte lassan –, nincs hitel a házon, ez igaz. Viszont gyűjtünk az ablakokra, amelyeket idén nyáron szerettünk volna kicserélni. Minden hónapban félreteszünk valamennyit erre. Ez a mi ablakpénzünk. Ha most elkezdem abból etetni az ön unokáit, akkor nem lesznek új ablakaink. Kifizeti helyettünk a cserét?
Erzsébet nem felelt. Nóra folytatta:
– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni. Adtam maguknak szállást. Tisztát, rendeset, villannyal, tűzhellyel. Ha van miből, főzök mindenkinek. A kertben termő dolgokból is szívesen adok.
Egyvalamire viszont nem vagyok hajlandó: nem fogom szétszedni azt a családi tartalékot, amit egy éven át raktunk össze, csak azért, mert Katalin és a férje úgy döntöttek, spórolnak a saját gyerekeiken, és előzetes szó nélkül ránk bízzák őket.
– Katalin nem rátok sózta őket! – remegett meg Erzsébet hangja. – Egyszerűen csak… elfáradt. Három gyereket nevel, fodrászként egész nap áll a lábán. A férje autószalonban dolgozik vezetőként, az sem leányálom. Öt éve sehol sem voltak. Megérdemelnek egy kis pihenést.
– Ha megérdemlik, menjenek. Jó utat nekik. De miért az én pénzemből kell finanszírozni a pihenésüket?
– Hát akkor kiéből? – tárta szét a karját Erzsébet. – Család vagyunk! Nálunk mindig úgy volt, hogy ha valaki bajban van, a többiek segítenek. Amikor Gábor befejezte a szakiskolát, Katalinnal együtt küldtünk neki pénzt a kollégiumra. Amikor én beteg voltam, Katalin jött a gyerekekkel, ápolt engem. Te meg… te mindent kiszámolsz. Mint egy könyvelő. Nálatok nincs szeretet, csak összeadás meg kivonás.
Nóra felállt. Majdnem egy fejjel magasabb volt Erzsébetnél. Mégsem egy idős asszonyt látott maga előtt, hanem egy sokat próbált, harminc éve gyakorló érzelmi zsarolót. Oda ütött, ahol a legjobban fáj: a kötelességtudatra, a lelkiismeretre, arra a bizonyos „hiszen család vagyunk” mondatra.
– Erzsébet néni, a számolás az, amikor azt mondom: nincs pénzünk még négy ember eltartására. A szeretet pedig az, amikor valaki legalább egy héttel előre jelzi, hogy jönni akar. Megkérdezi, alkalmas-e nekünk. Nem pedig a buszmegállóból állít kész tények elé. Ez a kettő nem ugyanaz.
Azzal Nóra kiment a konyhából, bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Szüksége volt néhány percre egyedül.
Este Gábor hazaért. Ezúttal nem ment másodállásba, ledolgozta a műszakját, és egyenesen jött. Nóra a verandán várta egy bögre teával. Magának mentát és szurokfüvet forrázott le, ugyanazt, amit tavaly a nyári konyhában szárított.
– Milyen volt a nap? – kérdezte Gábor, miközben leült vele szemben.
– Anyád adott tizenkétezer forintot. Azt mondta, ennyi pénze maradt a nyugdíjig. Azt is közölte, hogy Katalin nem hagyott neki semmit a gyerekekre. És hogy nekünk kellene etetnünk őket a saját pénzünkből, mert család vagyunk.
Gábor arca eltorzult.
– Beszélek Katalinnal.
– Miről? Arról, hogy ő elrepül Törökországba, a gyerekei meg itt ülnek rajtunk egyetlen forint nélkül? Gábor, komolyan azt hiszed, hogy hallgatni fog rád? Szerinte a dolog el van intézve: a nagymama elvitte a gyerekeket a bátyjáékhoz vidékre. Hogy ott ki ad nekik enni, és miből, az már nem az ő gondja.
– Nem Katalinra gondoltam. Anyámnak kell elmagyarázni…
– Nem fogja meghallani. Ő csak azt fogadja be, ami beleillik a saját világképébe. Abban a világban te vagy a fiú, akinek kötelessége segíteni az anyját és a húgát. Én pedig a feleség vagyok, akinek ehhez mosolyogva asszisztálnia kellene, és örülnie a vendégeknek.
Az pedig, hogy mi hónapok óta ablakokra gyűjtünk, és minden forintot beosztunk, neki semmit sem jelent. Őszintén nem érti, miért nem lehet „egy kicsit összébb húzódni”.
Gábor hosszú ideig nem szólt. Nóra figyelte, ahogy az ujjával a bögre peremét dörzsöli. Régi szokása volt ez, még abból az időből, amikor járni kezdtek, és a szüleivel való beszélgetés előtt mindig ideges lett.
– Értem – szólalt meg végül.