Levente közben kiitta a limonádéját, és most az üres palackot lóbálta maga mellett, mintha kard volna.
– Felhívom Gábort – szólt Erzsébet asszony Nóra hátának. – Majd meglátjuk, ő mit mond erre.
– Csak tessék. Gábor pontosan ugyanezt fogja mondani. Már télen megbeszéltük vele: aki jönni akar, legalább egy héttel előre szól. Ez itt nem panzió.
Nóra belépett a házba, leakasztotta a nyári konyha kulcsát, összeszedett egy halom frissen mosott törölközőt, és kivett a szekrényből egy bontatlan szappant is. Mire visszaért, az anyósa a tornác mellett állt, kezében a telefonnal.
– Nem veszi fel – közölte sértetten.
– Akkor jöjjenek. Megmutatom, mi hol van.
A nyári konyha ajtaját kitárva száraz fa illata csapta meg őket, összekeveredve a tavaly szárított teafüvek aromájával. Nóra mentát, szurokfüvet és ribizlilevelet kötözött fel a gerendák alá, hogy télen legyen miből főzetet készíteni.
Odabent valóban rend volt. Az előző héten mosta fel a padlót, az ablakokat is áttörölte, így legalább emiatt nem kellett szégyenkeznie.
– Itt vannak az összecsukható ágyak, összesen négy darab – mutatta. – Ágyneműt mindjárt hozok hozzájuk, párnákkal és takarókkal együtt. A konnektorok ott vannak, kettő. A villanykapcsoló itt. A vízforraló azon a polcon áll.
Erzsébet asszony lassan végignézett a helyiségen. Nóra pontosan látta rajta, hogy számolgat: vajon érdemes-e már most jelenetet rendezni, vagy okosabb kivárni, amíg Gábor hazaér. Végül úgy tűnt, az utóbbi mellett döntött.
– Gyerekek, hozzátok be a holmitokat, berendezkedünk – mondta száraz hangon. – Eszter, tedd már le azt a telefont, és segíts az öcséidnek.
– Nagyi, itt még térerő sincs rendesen – emelte fel Eszter végre a fejét a kijelzőről. – Semmi nem működik. Mit lehet itt csinálni egy egész hónapon át?
– Olvasni például – felelte Nóra kurtán. – A verandán tele van egy polc könyvekkel, választhatsz bármelyikből. Ha pedig az olvasás nem tetszik, ott a kert. Segíteni mindig lehet.
– Mi nem azért jöttünk, hogy kapáljunk – vágta rá az anyósa.
– Kár. Azt hittem, friss levegőre vágytak. Márpedig a friss levegő nem abból áll, hogy valaki egész nap a telefonját nyomkodja, hanem abból, hogy kint van a földön és mozog.
Nóra nem várta meg a választ. Megfordult, és visszament a házba. Még be kellett fejeznie a padlómosást, és ebédet is kellett készítenie mindenkinek. Mert bármennyire is forrt benne a méreg, a gyerekeket akkor is meg kellett etetni. Ők nem tehettek arról, hogy a nagyanyjuk hirtelen gondoskodó rokonnak akart látszani – más pénzén és más idejéből.
A konyhában újra kinyitotta a hűtőt, de most már nem csak úgy nézelődött. Úgy mérte fel a készleteket, mint aki egy üzemi konyhán számolja ki az adagokat. Tíz tojás – hat embernek legfeljebb egyetlen étkezésre elég. A felvágott, ha hajszálvékony szeletekre vágja, talán kijön néhány szendvicsre.
Levest főz majd a fagyasztóban talált csirkemellből, tesz bele cérnametéltet is. Másodiknak hagymás krumpli lesz, abból legalább van elég: a tavalyi termésből még másfél zsáknyi megmaradt.
De ez csak a mai nap. A valódi gond ott kezdődött, hogy négy plusz szájat kellett volna etetni egy teljes hónapon át. Ez már nem apróság. Nóra fejben gyorsan számolni kezdett. Kenyérből legalább két vekni fogy majd naponta, tejből három liter, ha a gyerekek isszák. Tojásból egy tálca két nap alatt eltűnik. Húsból másfél kiló is kellene naponta, ha nem akarja az egész társaságot pusztán kásán és főtt krumplin tartani. Ehhez jön még a rizs, tészta, olaj, cukor, tea, keksz, gyümölcs, zöldség. Egy ekkora csapat egyhavi ellátása legalább százhúszezer forint pluszkiadást jelent, ha nem többet. És ezt vajon ki fogja állni?
Mire a kész levessel és egy nagy lábas párolt krumplival visszaért a nyári konyhához, Erzsébet asszony az egyik összecsukható ágyon ült, és telefonált. A hangszínből ítélve a lányával, Katalinnal beszélt.
– …nem, be sem engedett a házba. Azt mondta, lakjak a fészerben. El tudod képzelni? Eljövök a fiamhoz, ő meg kitesz a fészerbe. – Hallgatott egy kicsit. – Hát persze, Gábor még nem tudja. Majd ha hazaér, tisztázzuk. – Újabb szünet. – Igen, amúgy rendben van, tiszta. De az elv! Gyerekekkel vagyok!
Nóra letette a lábasokat az olajossal letakart asztalra.
– Erzsébet asszony, kész az ebéd. Csirkeleves és hagymás krumpli. Szóljon a gyerekeknek.
Az anyósa a tenyerével félig letakarta a telefont.
– Köszönjük, Nórám. Mi előbb kipakoljuk a saját ennivalónkat. Hoztam darát, konzervet, kekszet, teát. Menj csak, megoldjuk.
– A saját ennivaló nagyon jó hír. Szükség is lesz rá. Írtam egy listát.
Nóra elővette a zsebéből a négyrét hajtott füzetlapot, és odanyújtotta neki. Erzsébet asszony szétnyitotta, majd némán olvasni kezdte, ajkai közben alig észrevehetően mozogtak. Ahogy haladt lefelé a sorokon, egyre jobban megnyúlt az arca.
– Ez meg micsoda?
– A heti bevásárlólista. Csak magára és a három gyerekre számoltam: reggeli, ebéd, vacsora. Kenyér, tej, tojás, hús, csirke, gabonafélék, zöldség, gyümölcs. Alul ott van a végösszeg is, nagyjából huszonkilencezer forint. Ez egy hétre szól.
– Te megőrültél? Én a fiamhoz jöttem! Miféle huszonkilencezer?
– Erzsébet asszony, én is dolgozom. Gáborral egyik fizetéstől a másikig élünk. Nincs félretéve százhúszezer forintunk arra, hogy váratlanul négy emberrel többet etessünk. Nem készültünk a látogatásukra, mert nem szóltak, hanem kész tények elé állítottak. Úgyhogy két lehetőség van: vagy megveszi az ennivalót magának és a gyerekeknek, vagy egész hónapban mindannyian hajdinán és krumplin élünk. Döntse el, melyik legyen.
Erzsébet asszony úgy bámulta a papírt, mintha közlekedési bírságot tartana a kezében: váratlanul érte, és mélységesen igazságtalannak érezte.
– Ezt megmutatom a fiamnak.
– Természetesen. Biztos örülni fog neki, hogy vállalja a költségek egy részét.
Nóra ezzel megfordult, és otthagyta az anyósát a papírral a kezében, a lábasokkal az asztalon. Tudta, hogy Gábor mellé fog állni. Nem azért, mert az anyja ellen lett volna; szerette Erzsébet asszonyt, még ha nagyon is tisztában volt a természetével. De ugyanilyen pontosan ismerte a saját anyagi helyzetüket is.
Az autóhitelt csak márciusban sikerült végre lezárniuk. Most az ablakcserére gyűjtöttek, mert a régi fakeretek kiszáradtak, télen pedig úgy húzott be mellettük a hideg, hogy szivaccsal kellett betömni a réseket.
Náluk minden forintnak megvolt a helye. Gábor pedig tökéletesen tudta, hogy a húga, Katalin, amikor a férjével Törökországba repült, egy fillért sem adott az anyjának a gyerekek ellátására. Egyszerűen rábízta őket a nagymamára, a nagymama pedig továbbpasszolta hozzájuk.
Gábor este nyolc után ért haza. Fáradt volt, poros, vállán ott lógott a munkástáska. Amint meglátta, hogy világít a nyári konyha ablaka, összevonta a szemöldökét.
– Ki van ott?
– Anyád. Meg Katalin három gyereke. Egy hónapra érkeztek.
Gábor letette a táskáját a tornácra, és kézfejével végigtörölte a homlokát.
– Mikor?
– Ma délelőtt tizenegykor. A buszmegállóból hívott fel.
– A megállóból? – ismételte lassan, mintha ízlelgetné a szót. – Előzetes szó nélkül?
– Pontosan. Felhívott, és közölte: „Itt vagyunk a megállóban, gyere elénk.”
Gábor egy darabig nem mondott semmit. Aztán levette a munkakabátját, felakasztotta a korlátra, és leült a lépcsőre.
– Nóra, én tényleg nem tudtam. Becsületszavamra, fogalmam sem volt róla.
– Ha tudtad volna, szólsz.
– Még csak nem is célzott rá. Csütörtökön beszéltem vele, akkor azt mondta, Katalinhoz megy, vigyáz a gyerekekre a hétvégén. Egy hónapról egyetlen szót sem ejtett.
– Én is csak ma reggel tudtam meg. Úgy tizenöt perccel azelőtt, hogy ideértek.
Gábor hátradöntötte a fejét, megropogtatta a nyakát, majd felállt.
– Rendben. Megyek, köszönök nekik.
– Menj. A nyári konyhában helyeztem el őket. A házban nincs hely.
Gábor bólintott, és még csak vitatkozni sem próbált. Nóra ekkor értette meg igazán: mellette áll. Nem azért, mert rossz fiú lett volna.