Nóra éppen az előszoba padlóját mosta fel, amikor a telefonja megrezzent a mosógép tetején. A kijelzőn ismerős szám villant fel: az anyósa, Erzsébet hívta. Nóra gyorsan beletörölte nedves kezét az otthoni nadrágjába, végighúzta ujját a képernyőn, és a következő pillanatban olyasmit hallott, amitől a felmosó nyele kicsúszott a kezéből, egyenesen a vizesvödörbe.
– Nóra, a megállóban vagyunk. Gyere elénk.
– Miféle megállóban? – Nóra az ablakhoz lépett, és kinézett. Május vége volt, szombat délelőtt tizenegy óra. A terve egyszerűnek tűnt: befejezni a téli időszak utáni nagytakarítást, aztán nekilátni a palántáknak.
– Hát a miénkben, a nyaralónál. Megérkeztünk a gyerekekkel. Katalin gyerekeivel.
– Erzsébet asszony, milyen gyerekekkel? Miről beszél?
– Hogyhogy milyen gyerekekkel? Eszterrel, Márkkal meg Leventével. Most nálunk lesznek egész nyáron. Katiék három nap múlva repülnek Törökországba, aztán meg dolgoznak. Hová tegyék a gyerekeket? Gondoltam, minek üljenek a városban, amikor nektek itt van a nyaraló, friss a levegő, a folyó sincs messze. Egy hónapra jöttünk. Ugye örülsz?
Nóra nem válaszolt. Olyan hosszú csend lett a vonalban, hogy Erzsébet újra megszólalt:
– Nóra? Hallasz engem? Megszakadt a vonal?
– Hallom, Erzsébet asszony. Nagyon is hallom. Legalább szólhattak volna előre. Azt sem tudom, mivel fogom etetni őket. Annyi ennivaló van itthon, amennyi kettőnknek elég Gáborral a hétvégére.
– Ugyan már, nem kell mindjárt szegénykedni. Te ügyes háziasszony vagy. Már úton vagyunk, nincs messze. Csak a csomagok nehezek. Gyere ki, segíts egy kicsit.
A vonal megszakadt.
Nóra leereszkedett az előszobai hokedlire, és a nedves padlót bámulta. A felmosó ott hevert a vödör mellett, a víz már szürkésre változott. Ki kellett volna önteni, tisztát engedni, és befejezni a munkát.
Ehelyett azonban tovább ült, és számolni kezdett. Egy hónap. Négy ember. Az anyósa és három gyerek. Katalin, Gábor húga, a férjével Törökországba utazik. Utána dolgozni mennek. Ő, Nóra pedig ezek szerint nyári táborvezető lesz. Ingyen. Előzetes egyeztetés nélkül. Csak azért, mert „van nyaralótok, friss a levegő”.
Csakhogy a nyaraló nem volt táguló gumiszoba. Egy teljesen átlagos, negyven négyzetméteres faház állt a telken: két szoba, konyha és veranda. A kert nyolcszáz négyzetméter volt. Nóra és Gábor hét évvel korábban vették meg, abból a pénzből, amit Nóra a nagynénjétől örökölt. Eladták a kisvárosi egyszobás lakást, és hozzátették mindazt, amit öt év alatt félre tudtak rakni.
Gábor akkoriban kezdett dolgozni egy bútorgyárban, Nóra pedig technológusként helyezkedett el egy konzervüzemben. Hitelt nem vettek fel, adósság nélkül megúszták, de fényűzésre sem futotta. Három nyáron át saját kezűleg pofozták helyre a házat: szigeteltek, tetőt javítottak, burkoltak, amit csak tudtak. Szakembereket kizárólag az alapozáshoz hívtak, mert ketten nem boldogultak volna a betonkeverővel.
Ennyi volt. Rajtuk kívül senki nem tett bele abba a házba egyetlen forintot sem. Gábor rokonai néhányszor kijöttek grillezni, körbenéztek, dicsérgették a helyet, aztán hazamentek. Most pedig láthatóan úgy döntöttek, hogy a nyaraló nyári gyerektábor melléképülete.
Nóra végül felállt, kivitte a piszkos vizet a kertbe, kiöblítette a vödröt, a felmosófejet pedig a peremére akasztotta. Ezután odament a hűtőhöz, és kinyitotta az ajtaját. Tíz tojás, egy csomag vaj, egy darab sajt, tej, túró, uborka, egy megkezdett rúd főtt felvágott, zöldfűszerek és tejföl sorakozott benne. Vacsorára Gáborral hideg nyári levest terveztek. Most már világos volt, hogy abból aligha lakik jól mindenki.
Felrántotta a tornác mellett álló gumicsizmát, és kilépett a kapun. A földúton, a buszmegálló felől, lassan közeledett a kis menet: elöl Erzsébet a szokásos lila széldzsekijében, mögötte három különböző korú gyerek, mindegyiknél táska vagy hátizsák. Az anyósa kezében hatalmas, kockás utazóbatyu lógott, olyan fajta, amilyennel az emberek krumplit szoktak hazacipelni a piacról.
– Jaj, Nórám, hát meg is jöttünk! – Erzsébet letette a batyut a földre, és széttárta a karját, mintha azt várná, hogy menye elismerően megcsodálja a szervezőkészségét. – Gyerekek, köszönjetek a néninek.
– Jó napot – mondták egyszerre.
A legidősebb, a tizenkét év körüli Eszter, akinek a nyakában fejhallgató lógott, fel sem nagyon nézett a telefonjából. A középső, a nagyjából tízéves Márk, egy bottal piszkálta az út porát. A legkisebb, a hatéves Levente, egyik kezében autókkal teli zacskót szorongatott, a másikban félig kiürült limonádésüveget tartott.
– Jó napot – felelte Nóra. – Gyertek.
Felkapta a nagy batyut, és elindult vele a kapu felé. Erzsébet mögötte lépdelt, közben igazgatta a kendője alól kiszabadult hajtincseket.
– Azt hittük, nagyobb hőség lesz, de itt egészen kellemes, még szellő is jár. Gyerekek, ne maradjatok le! Nóra, Gábor hol van?
– A gyárban. Hatig tart a műszakja, utána még elvállalt egy különmunkát, szekrényt szerel össze a szomszédnak. Nyolc előtt nemigen ér haza.
– Ó, hát az még jobb, addig szépen elrendezel minket. Egy szobát üríts ki nekünk, négyen elférünk valahogy. Én alszom a kanapén, a gyerekek a földön, hoztam felfújható matracot is. A batyuban van. Ágyneműt és törölközőt is pakoltam.
Nóra a ház felé vezető kerti ösvény közepén megállt.
– Erzsébet asszony, ezt jobb, ha rögtön tisztázzuk. A házban nem fognak lakni.
– Már miért ne? – Az anyósa meghökkenve húzta fel a szemöldökét.
– Azért, mert nincs hely. Két szobánk van: az egyik a mi hálónk Gáborral, a másik pedig a dolgozója, ahol akkor dolgozik, amikor otthonra vállal megrendeléseket. Szerszámok, rajzok, anyagok vannak benne. Ezt maga is látta, amikor legutóbb itt jártak.
– Akkor egy hónapra ki lehet pakolni a dolgozót. A szerszámokat átrakjátok a fészerbe.
– Nem lehet. Gábornak egy hét múlva két munkát kell leadnia. Esténként és hétvégén azon fog dolgozni.
– Akkor majd mi megyünk a ti szobátokba.
– És mi hol alszunk? A verandán?
Erzsébet összeszorította a száját. Nóra jól ismerte ezt az arckifejezést: sértettség keveredett benne azzal a magabiztos hittel, hogy végül úgyis az történik, amit ő akar, csak egy kicsit erősebben kell nyomást gyakorolni.
– Nóra, azért ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem lakhatunk akárhol. Gyerekekről van szó.
– A nyári konyhában fognak lakni. Tiszta, van benne villany, vannak összecsukható ágyak, elektromos főzőlap is. Tegnap raktam ott rendet a szezon előtt.
A nyári konyha a telek hátsó végében állt. Valaha szerszámoskamra volt, de Gábor három évvel korábban átalakította: leszigetelte, lambériával burkolta, bevezette az áramot, és betette azt a kétlapos elektromos főzőt, amely a városi lakás felújítása után megmaradt.
Arra bőven megfelelt, hogy vizet forraljanak vagy ételt melegítsenek. A fal mellett összecsukható ágyak álltak, mellettük egy régi polcos állvány edényekkel, és volt egy kézmosó is. A mellékhelyiség ugyan az udvaron volt, de Nóra és Gábor rendes zuhanyzót építettek, meleg vízzel, ötvenliteres bojlerrel.
– A fészerben? – Erzsébet megtorpant. – Azt akarod mondani, hogy én a gyerekekkel a fészerben lakjak?
– Ez nem fészer, hanem nyári konyha. Ki van takarítva, nincs por, szúnyog sincs, mert tavaly felszereltem a szúnyoghálókat az ablakokra. Négy összecsukható ágy van, mindenkinek jut fekhely.
– Nóra, ez nevetséges. Felnőtt asszony vagyok, már az ötvenes éveimben járok. A gyerekek pedig kicsik. Levente még csak hatéves!
– Erzsébet asszony, maguk vendégségbe érkeztek. A vendég ott alszik, ahol helyet kínálnak neki. Nem vártam magukat, nem szóltak előre. Ennek most ez a következménye.
Nóra sarkon fordult, és elindult a ház felé. Az anyósa egy másodpercig dermedten állt, aztán utána indult. A gyerekek is követték őket: Eszter továbbra sem szakadt el a telefonjától, Márk egy kavicsot rugdosott maga előtt, Levente pedig a többiek mögött ballagott.