Azok az iratok, amelyek önhöz vagy az ügyfeléhez kerültek, nem eredetiek. Az eredeti példányok az ingatlan-nyilvántartásban vannak, a hiteles másolatok pedig a közjegyzőnél.
Zoltán némán nézett rá. Egyetlen szó sem jött ki a száján.
— Csak azt szeretném, ha ezzel tisztában lenne — tette hozzá Nóra. — Mielőtt bárki pénzt és időt áldozna valamire, amiből eleve nem lehet semmi.
Felállt, begombolta a kabátját.
— További szép napot.
Odakint, az utcán végre kifújta a levegőt.
A keze nem remegett. Ez még őt magát is meglepte. Két évvel korábban egy ilyen beszélgetés után biztosan reszketett volna, talán még sírva is fakad. De ebben a három hétben valami elmozdult benne. Mintha minden fölösleges félelem, minden megszokott gyengeség kiégett volna belőle, és csak az maradt volna meg, ami számít. A józan tisztánlátás. És az a biztos tudás, hogy így tovább nem mehet.
A telefonja akkor szólalt meg, amikor a sarokhoz ért. Márk hívta.
Megállt. Ránézett a kijelzőre, aztán felvette.
— Hol vagy? — kérdezte a férfi. A hangjában volt valami szokatlan. Nem ingerültség, nem közöny, inkább zavartság. — Anya azt mondta, reggel óta nem vagy otthon.
— A városban. Elintézek pár dolgot.
— Nóra… — Márk elhallgatott egy pillanatra. — Mi történik? Anya ma nagyon furcsa. Bezárkózott a szobába, senkihez sem szól.
Nóra a szemközti virágüzlet kirakatát nézte. Vödörbe állított skarlátvörös tulipánok, zöld ágak, friss csokrok. Minden élénk volt és eleven.
— Márk — mondta végül. — Beszélnünk kell. De nem telefonon. Hazamegyek, és akkor leülünk. Csak te meg én. Anyád nélkül.
Csend lett a vonalban.
— Rendben — felelte a férfi kis idő múlva. Halkan beszélt, olyan hangon, mint aki épp most érzi meg, hogy a talaj egy árnyalatnyit megmozdult a lába alatt. — Rendben, Nóra.
Nóra eltette a telefont. Még állt ott egy másodpercig, aztán továbbindult. Nem sietett, mégis minden lépése határozott volt.
Erika asszony ekkor még nem sejtette pontosan, mi változott meg. De hamarosan megtudta.
Márk már azelőtt ajtót nyitott, hogy Nóra elővehette volna a kulcsait.
A férfi a folyosón állt. Kócos volt, ugyanazt a pólót viselte, amelyik előző nap is rajta volt, és most másképp nézett rá. Nem úgy, ahogyan akkor szokott, amikor az anyja is a közelben volt. A tekintetéből hiányzott az a megszokott üresség.
— Anya elment — mondta. — Egy órája. Fogott egy táskát, és elment. Semmit sem magyarázott meg.
Nóra levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd bement a konyhába, és feltette a vízforralót. Nyugodtan mozdult, szinte hétköznapian, mintha nem történt volna semmi. Pedig minden megtörtént.
— Ülj le — szólt.
Márk engedelmesen leült. Figyelte, ahogy Nóra előveszi a bögréket, beleszórja a teafüvet, mindent kimérten, lassú kapkodás nélkül végez. Aztán nem bírta tovább.
— Nóra. Én ezt nem értem. Mondd el, mi folyik itt.
A nő elé tette a csészét, majd leült vele szemben. És elmondott mindent. A mappát, amely eltűnt. Zoltánt és az ingatlanirodáját. A hirdetési oldalt, ahol „gyorsan és fölösleges kérdések nélkül” ígértek megoldást. A közjegyzőt, a hiteles másolatokat. A reggeli beszélgetést a Nagymező utcai irodában.
Márk hallgatta. Nem vágott közbe. Már önmagában ez is újdonság volt.
Amikor Nóra befejezte, a férfi hosszú ideig csak a csészéjét bámulta. Végül egészen halkan, szinte inkább magának mondta:
— Én nem tudtam.
— Tudom — felelte Nóra. És ez igaz volt. Valóban elhitte, hogy Márk nem tudott róla. — De attól még dönteni kell.
Erika asszony este kilenckor telefonált.
Nóra meglátta a nevét a kijelzőn, és azonnal megértette: ez a beszélgetés elkerülhetetlen. Nem biztos, hogy most, nem biztos, hogy másnap, de előbb-utóbb mindenképpen sor kerül rá. Az anyósa nem tudott csendben visszavonulni. Ez éppúgy ellenkezett a természetével, mint macskától azt kérni, hogy ne élesítse a karmait.
Felvette.
— Szóval elhatároztad, hogy megalázol — kezdte Erika asszony minden bevezetés nélkül. A hangja száraz volt és kemény. — Odamentél ahhoz az emberhez, összehordtál rólam mindent. A saját családodat sem becsülöd.
— Erika asszony — mondta Nóra egyenletesen. — Én a tulajdonomat védtem meg. Ennek nincs köze önhöz.
— Dehogynincs! Mindennek hozzám van köze! Azt hiszed, nem látom, mire készülsz? Ki akarsz tenni engem, szét akarod verni a családot, és Márkot is földönfutóvá tennéd!
— Márk felnőtt férfi — válaszolta Nóra. — Negyvenkét éves.
A hallgatás súlyos lett, akár egy régi, mozdíthatatlan szekrény.
— Ezt még megbánod — mondta végül az anyósa. Halkabban beszélt, de ettől egyáltalán nem lett lágyabb. — Megígérem neked.
— Lehet — felelte Nóra. — De az iratok a közjegyzőnél vannak. Ezen nem tud változtatni.
Azzal letette.
Márk a szoba ajtajában állt, és az egész beszélgetést hallotta. Nóra tudta. Nem is akarta eltitkolni előle. Hallja csak. Hallja végre, hogyan hangzik mindez kívülről.
A férfi odament hozzá, és leült mellé a kanapéra. Sokáig nem szólalt meg. Aztán csendesen ennyit mondott:
— Ő mindig ilyen. Én csak… megszoktam, hogy nem veszek róla tudomást.
— Tudom — mondta Nóra.
— Ez nincs rendben — tette hozzá Márk, és ebben a néhány szóban volt valami, amit Nóra már nagyon régóta nem hallott tőle. Nem mentegetőzés volt. Nem magyarázkodás. Hanem beismerés.
Nóra nem válaszolt. Csak ült mellette. Az ablakon túl zúgott a város, valahol messze pedig Erika asszony haladt a táskájával és a sértettségével, mintha egy másik élet szereplője lenne. Egy olyan életé, amelyet túl sokáig írtak bele az övékbe.
Zoltán másnap maga telefonált. Ez váratlanul érte Nórát.