— Pontosan ezért adom oda ezeket — tolta elé a férfi a dossziét. — Hitelesített másolatok. Ez pedig — mellé csúsztatott egy külön lapot — a friss tulajdoni lap az ingatlan-nyilvántartásból. Tulajdonos: ön. Teher, jelzálog, elidegenítési tilalom nincs rajta.
Nóra átvette a mappát. Egy ideig csak tartotta az ujjai között. Valami, ami hetek óta feszesre húzódott benne, most mintha egy hajszálnyit engedett volna.
Az épületből kilépve megállt a lépcsőn. Elővette a telefonját, kikereste a névjegyek között Márk számát, aztán mégsem hívta fel. Visszacsúsztatta a készüléket a táskájába. Nem most. Előbb volt még valami, aminek utána kellett járnia.
Mert azt pontosan érezte: Erika nem véletlenül vitte el azokat az iratokat. Az elmúlt három hétben túl sok apróság gyűlt össze ahhoz, hogy mindet puszta egybeesésnek lehessen nevezni. Ott volt például az a telefonbeszélgetés, amelyet az anyósa abban a pillanatban szakított félbe, amikor Nóra belépett a szobába. Aztán az ismeretlen férfi látogatása, akit Erika csak úgy mutatott be, mint „egy régi munkakapcsolatot”. És ott volt az a múlt heti, mellékesen odavetett kérdés is:
— Nóra, ha az ember el akar adni egy lakást, sokáig tart az ügyintézés?
Akkor nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Most már igen.
A férfit Zoltánnak hívták, és Nóra húsz perc alatt megtalálta.
Nem azért, mert különösebben jó nyomozó lett volna. Egyszerűen 2026-ban elég volt két-három nyilvános adatbázis, egy név, meg egy telefonszám, amelyet három nappal korábban véletlenül meglátott Erika mobiljának kijelzőjén. Az anyósa akkor a konyhaasztalon hagyta a telefont, képernyővel felfelé, míg kiment a táskájáért. Nóra csak rápillantott. Megjegyezte. Biztos, ami biztos.
Zoltán Kramarenkó. „Új Cím” Ingatlaniroda. Szakterület: sürgős lakásfelvásárlás, gyors átírás, problémás ügyek rendezése. Az iroda honlapja olcsó, de harsány magabiztossággal készült: mosolygó emberek, világos nappalik, nagy betűs ígéretek. „Gyorsan, előnyösen, felesleges kérdések nélkül.”
Ez utóbbi fordulat különösen megakadt Nóra szemén.
Az utcán állt, a telefonja képernyőjét nézte, és valami hideg, nagyon józan nyugalom kezdett felszínre emelkedni benne. Nem düh volt. A dühön már túl volt ebben a három hétben. Ez valami más volt. Összeszedettség. Talán elszántság.
Estére ért haza.
Erika addigra vacsorát készített. Ez volt az egyik jól bevált módszere: reggel felborítani mindent, estére pedig megteríteni, mintha semmi különös nem történt volna. A tányérok katonás rendben álltak, a kanalak mellettük, ő maga pedig az asztalfőn ült, olyan természetességgel, mintha azt a helyet mindig is neki tartották volna fenn.
Márk már evett. Némán, figyelmesen, lehajtott fejjel, mintha a tányérján kívül semmi nem létezne.
— Ülj le, egyél valamit — szólt oda Erika Nórának azon a hangon, amelyet az ember egy frissen megbocsátott cselédhez használ.
— Köszönöm — felelte Nóra, és leült. Töltött magának vizet, aztán nyugodtan letette a kancsót. — Erika, ma jártam a közjegyzőnél.
A csend alig tartott tovább egy lélegzetvételnél, mégis élesen érződött.
— Minek mentél oda már megint? — kérdezte Erika anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a tányérjáról.
— Kikértem a lakás iratainak hiteles másolatait. — Nóra letette a poharát. — És egy friss tulajdoni lapot is az ingatlan-nyilvántartásból. Csak a biztonság kedvéért.
Erika ekkor végre ránézett. A szemében egy pillanatra átsuhant valami gyors és éles, de azonnal el is tűnt a megszokott, fáradt felsőbbrendűség mögött.
— Ugyan minek neked az? — kérdezte. — Ki akarja elvenni azt a nagy becsben tartott lakásodat?
— Senki — mondta Nóra halkan. — Egyelőre.
Márk ekkor emelte fel a fejét először az egész vacsora alatt.
Azon az éjszakán Nóra nem aludt.
Feküdt a sötétben, és hallgatta Márk egyenletes lélegzését maga mellett. Olyan nyugodtan aludt, mint akinek nincs oka ébren maradni. Talán valóban nem is volt. Hiszen nem tudott Zoltánról. Vagy mégis? Ez volt az a kérdés, amelyre Nóra egyelőre nem mert választ adni. Márkról régóta tudta, hogy gyenge ember. De a gyengeség és az aljasság nem ugyanaz. Legalábbis hinni akarta, hogy nem ugyanaz.
Reggel mindenkinél korábban kelt. Felöltözött, csendben becsukta maga mögött az ajtót, és elindult.
Az „Új Cím” Ingatlaniroda egy Nagymező utcai ház földszintjén működött, egy gyógyszertár és egy mobiltelefonos üzlet között. Semmi feltűnő: egyszerű ajtó, kicsi tábla, kopott kilincs. Nóra nem csengetett. Benyitott.
Zoltán pontosan olyannak bizonyult, amilyennek elképzelte. Ötvenöt év körüli, testes férfi volt, olyan mosollyal, amelyet nyilván hosszú évek alatt csiszolt barátságosra az idegenek számára. Drága öltöny, feltűnően nagy óra, magabiztos mozdulatok. Amikor Nóra bemutatkozott, még kézfogást is próbált kezdeményezni.
— Nóra Mihályné? — A meglepetését nem sikerült teljesen elrejtenie. Egyetlen másodpercnyi szünet, a szája szélén megmerevedő mosoly, a tekintet apró változása elárulta. — Miben lehetek a segítségére?
— Azt hiszem, ön pontosan sejti — válaszolta Nóra, és anélkül ült le vele szemben, hogy erre engedélyt várt volna. — Ismeri Erika asszonyt, ugye?
— Sok ügyféllel dolgozom együtt…
— Zoltán — szakította félbe Nóra nyugodt hangon. Nem emelte fel a hangját, nem fenyegetőzött, mégis minden szava tisztán csengett. — Nem a rendőrségtől jöttem, és jelenetet sem akarok rendezni. Csak közölni szeretnék önnel valamit, mielőtt félreérti a helyzetet. A Kertész utca tizenhét szám alatti, huszonkettes lakás az én tulajdonom. Az én nevemen szerepel. Bármilyen ügylet az én személyes közreműködésem nélkül jogilag lehetetlen.