— Hol vannak a lakás iratai? — Erika hangjában nem volt kérdés. Úgy ejtette ki a szavakat, mintha ítéletet hirdetne. — Tudom, hogy eldugtad őket valahová. Azt ajánlom, nagyon gyorsan kerítsd elő.
Nóra a konyhában állt, kezében a kávéscsészével, és némán nézte az anyósát. Erika teljesen kitöltötte az ajtónyílást: terebélyes alakja színes otthonkába burkolózott, a hajában még mindig hajcsavarók sorakoztak, pedig már fél tizenegy is elmúlt. Erika soha nem sietett sehova. Minek is kapkodna az ember, ha a világ egyébként is körülötte forog?
— Nem tudom, milyen iratokról beszél — felelte Nóra nyugodtan.
— Nem tudod. — Az asszony beljebb lépett, levette a tűzhelyről a kávéfőző edénykét, beleszagolt, majd olyan arccal tette vissza, mintha az ital hamisítvány volna. — Akkor majd mondd ugyanezt Márknak is. Magyarázza el neked ő, ki az úr ebben a lakásban.
Márk a szobában ült, és hallgatott. Nóra pontosan tudta, hogy ott van, ahogy azt is, hogy most sem fog megszólalni. Mindig így tett, amikor az anyja beszélni kezdett. Tizenöt év házasság után sem tudott hozzászokni ehhez a látványhoz: egy negyvenkét éves, felnőtt férfi, osztályvezető, aki az anyja jelenlétében egy pillanat alatt összezsugorodik, mint egy iskolás, akit az igazgatói irodába rendeltek.
Az egész három héttel korábban indult.
Erika egyszerűen becsengetett. Nem telefonált előtte, nem írt üzenetet, csak megjelent két nagy táskával és olyan arckifejezéssel, mint aki nem átutazóban érkezett. És valóban nem rövid látogatásra jött. „Csak egy kicsit maradok, amíg nálam tart a felújítás” — közölte akkor. Nóra fejben gyorsan számolt: az anyósa Duna-parti garzonjában legfeljebb egy hétig tarthatott volna az a javítgatás. Azóta eltelt három hét. A felújítás minden jel szerint az örökkévalóság kategóriájába lépett.
Ez alatt az idő alatt Erika már átrendezte a nappali bútorait, mert szerinte „így sokkal jobb”, kidobta Nóra fűszereit, mivel „gyomorégést okoznak”, külön kimosta az összes törölközőt a többi holmitól, mert „te ezt nem jól csinálod”, és kétszer is vízvezeték-szerelőt hívott. Csak úgy. Biztos, ami biztos.
Aztán megtalálta a dossziét.
Nóra nem rejtette el különösebben. Egyszerűen az íróasztal fiókjában tartotta, a többi hivatalos papír között. Ott volt a lakás tulajdoni igazolása, az adásvételi szerződés, a közjegyzői meghatalmazás. Mindaz, amit nyolc éve a nagyanyjától örökölt — még jóval az esküvő előtt, Márk előtt, az egész mostani élete előtt.
A mappa hétfőn tűnt el. Nóra csak szerdán vette észre, amikor az autó biztosítási papírjait kereste.
— Erika — mondta most, és letette a csészét az asztalra. — Beszéljünk egyenesen. Maga vitte el a lakás dokumentumait?
Az anyósa olyan őszinte döbbenettel nézett rá, hogy más helyzetben ez akár mulatságos is lehetett volna.
— Én? Elvittem? — Még a kezét is a mellkasára szorította. — Hallod te egyáltalán, mit beszélsz?
— Hallom.
— Márk! — kiáltott Erika a szoba felé. — Márk, gyere ide, hallgasd meg, mivel vádol a feleséged!
Márk megjelent az ajtóban. Pólót és otthoni nadrágot viselt, a kezében ott volt a telefonja; bizonyára valamit görgetett rajta, csak hogy ne kelljen figyelnie arra, ami körülötte történik. Először az anyjára pillantott, aztán Nórára, végül valahová a hűtő irányába.
— Most meg mi van?
— A feleséged azzal vádol, hogy loptam — jelentette ki Erika egy sértett királynő méltóságával.
— Nóra, ezt most miért kell így? — sóhajtott Márk.
Ennyi volt az egész beszélgetés.
Nóra felvette a kabátját, és kiment a lakásból.
Az utcán elővette a telefonját, és felhívta Gábor urat, a közjegyzőt, akinek már szerdán telefonált, rögtön azután, hogy észrevette az iratok eltűnését. Milyen jó, hogy akkor nem halogatta. Milyen jó, hogy még időben lépett.
— Gábor úr, elkészültek a másolatok?
— Minden rendben van, Nóra asszony. Bármikor bejöhet értük.
Eltette a telefont, és gyalog indult tovább. Lassan ment, különösebb cél nélkül, csak hogy lehűtse magát. Elhaladt a sarki virágüzlet mellett, aztán a kávézó előtt, ahol valaha Márkkal szombatonként órákig ültek, beszélgettek, nevettek, terveket szőttek. Mikor volt ez? Mintha nem is ebben az életben történt volna.
A könyvesbolt kirakata előtt megállt, és belenézett a saját tükörképébe. Harmincnyolc éves nő nézett vissza rá, rövid hajjal, fáradt tekintettel. Nem olyannak tűnt, mint akit az imént lopott meg a saját anyósa. Inkább olyannak, aki már régóta mindent ért, csak eddig valamiért még nem szánta rá magát a következő lépésre.
Most már nem volt értelme tovább várni.
A közjegyzői iroda egy régi belvárosi házban működött. Sötét kapualj, széles lépcső, súlyos ajtó, rajta réztábla. Gábor úr személyesen fogadta, ami önmagában is a tisztelet jele volt. Alacsony, rendezett külsejű férfi volt, láncon lógó szemüveggel; olyan ember benyomását keltette, aki ismeri a város összes titkát, de egyetlenegyet sem adna tovább.
— A helyzet világos — mondta, miközben sorba rendezte a papírokat az asztalon. — És sajnos egyáltalán nem ritka. A legfontosabb, hogy az eredeti adatok az ingatlan-nyilvántartásban szerepelnek. Az ön személyes jelenléte nélkül semmilyen ügylet nem köthető. Ezzel a lakással senki nem tud semmit kezdeni.
— Értem — bólintott Nóra. — De biztosan szeretném tudni.