A karomon tisztán kirajzolódtak az ujjak sötétlila nyomai, mintha valaki pecsétet ütött volna a bőrömre. Az orvos nem kérdezett feleslegesen. Nem faggatott, nem csóválta a fejét, nem próbált tanácsot adni. Csak még egyszer rám nézett azzal a sokat látott, fáradt tekintetével, aztán szó nélkül maga elé húzta a papírokat, és kitöltötte, amit ki kellett töltenie. A toll sercegése furcsán nyugtató volt. Minden leírt sorral egy kicsit valóságosabbá vált, hogy ez nem csak egy családi veszekedés volt, amit majd el kell felejtenem. Ez bizonyíték volt. Határ. Pont a mondat végén.
Este megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ismeretlen szám villogott. Felvettem, mert futárt vártam, és azt hittem, végre megérkezik az iratcsomag, amire egész délután számítottam.
De nem a futár szólt bele.
— Anna — búgta Erzsébet Petrovna olyan mézes hangon, amelytől régebben mindig összeszorult a gyomrom. — Mondd csak, mit művelsz te? Gábor teljesen ki van borulva miattad. Gyere haza, üljünk le, beszéljük meg emberi módon. Összekaptatok, hát istenem, melyik házasságban nincs ilyen? De a zárakat kicseréltetni? Ugyan már. Hát idegenek lettünk egymásnak egyik napról a másikra?
Hallgattam a szavait, és közben vártam a régi reakciót. A remegést a térdemben. A hideg verejtéket a tarkómon. A kapkodó gondolatokat, hogy mit kellett volna másképp mondanom, miben hibáztam, hogyan engesztelhetném ki őket.
De semmi ilyesmi nem történt.
A kezem biztosan tartotta a telefont. A légzésem egyenletes maradt. Nem rázott a félelem, nem szorított a bűntudat, nem akartam magyarázkodni. Olyan voltam, mint egy öreg fa, amelyet hiába tép a szél: a gyökerei mélyen kapaszkodnak a földbe.
— Erzsébet Petrovna — mondtam lassan, tisztán, minden egyes szót megfontolva. — Igen. Számomra mostantól valóban idegen emberek. Kérem, ne keressen többé.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon. Nem adtam neki lehetőséget újabb szemrehányásra, édeskés zsarolásra, könnyes színjátékra. Egyszerűen megszakítottam a hívást. Aztán megnyitottam a menüt, és letiltottam a számot.
A lakásban csend lett.
Nem az a nyomasztó, fojtogató csend, amelyben az ember attól fél, mikor csapódik be egy ajtó, mikor hangzik fel egy újabb sértés, mikor kell védekeznie valami ellen, amit el sem követett. Ez másféle csend volt. Tiszta. Könnyű. Szinte tágas.
A falak között már nem keringett az idegenek ítélkezésének szaga. Nem ült a levegőben a félelem. Nem kellett figyelnem minden neszre, minden kulcszörrenésre, minden ingerült sóhajra.
Ott, abban a lakásban, amely végre nem csatatérnek, hanem otthonnak érződött, lassan elkezdődött valami új.
Csendes volt.
Szabad.
És az enyém.