Az ingjeidet is ő vasalgassa, és magyarázza meg helyetted, miért jár el az öklöd.
A túloldalon egyszerre minden elnémult. Olyan sűrű csend ült a lépcsőházra, hogy még azt is hallani véltem, ahogy Gábor a földről összekapkodott holmikat egy szemeteszsákba gyömöszöli.
– Te… – Erzsébet asszony hangja élesen felcsapott, szinte rikácsolásba fordult. – Te így beszélsz a férjeddel? Ki adott neked erre jogot? Ő tartott el! Megsajnált, magához vett, tetőt adott a fejed fölé! És te ezt műveled? Ugyan ki vagy te nélküle? Nélküle te…
– Erzsébet asszony – vágtam a szavába ismét, és a saját hangomban most először hallottam meg azt a hideg keménységet, amelyet mindig hiányoltak belőlem. – Hallgasson el.
A nő elakadt, mintha félrenyelt volna. Gábor valami mély, állati hangot adott ki, inkább hasonlított bőgésre, mint emberi szóra.
– A fia megütött – folytattam halkan, de minden egyes szót pontosan, élesen ejtve ki. – Zúzódások vannak a vállamon és a karomon. Még ma orvoshoz megyek látleletet vetetni. És ha önök ketten még egyszer csak a közelébe jönnek ennek az ajtónak, feljelentést teszek zaklatás miatt. Magának van hol laknia, Erzsébet asszony. Saját lakása van. Gábornak pedig sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy találjon olyan nőt, aki hajlandó lesz elviselni a természetét meg az édesanyját.
– Ezt még megbánod! – sziszegte Gábor, és végre abbahagyta az ajtó rugdosását. Úgy látszott, lassan felfogta, hogy a betonfal erősebb az öklénél, a vasajtót pedig nem lehet üvöltéssel meghajlítani.
– Már most bánom – mondtam olyan halkan, hogy ők ne hallhassák. Azt bántam, hogy nem léptem meg korábban.
Elléptem az ajtótól. A lépcsőházból még beszűrődött anyósom szipogása és siránkozása: „Kisfiam, mit művel veled ez a kígyó?” Gábor próbálta csitítani, de a hangjából addigra eltűnt a düh. Csak tanácstalanság maradt benne. Még vagy tíz percig toporogtak odakint. Hallottam, ahogy Erzsébet asszony a régi kulcsával kínlódik a zárral, idegesen tuszkolja a kulcslyukba, mintha ettől bármi megváltozhatna. Aztán puffanás hallatszott, talán egy doboz esett le, utána zacskók zörgése, végül a lift ajtajának tompa csattanása.
Csend lett. Mély, szokatlan csend.
Kimentem a konyhába. Az asztalon még ott állt az előző esti csésze, amelyet már nem volt erőm elmosni. Bekapcsoltam a vízforralót, majd az ablakhoz léptem. A város fölött hideg, szürke hajnal terült el, mégis valami döbbenetes szépség volt benne. Gábor és az anyja kiléptek a házból. Erzsébet asszony egy dobozt szorított magához, Gábor két fekete zsákot vonszolt maga után. Lassan mentek, újra meg újra felnéztek az ablakokra, mintha arra várnának, hogy utánuk rohanok, a lábuk elé vetem magam, és könyörgök nekik, hogy jöjjenek vissza.
Fentről néztem őket. Láttam, ahogy beszállnak Gábor öreg külföldi autójába, és nem éreztem mást, csak ürességet. De ez jóféle üresség volt. Olyan, amilyen akkor marad az emberben, amikor egy gyulladt fogból végre kihúzzák az ideget.
Kilenc órakor már az ügyvédnél ültem. Tízkor a baleseti rendelőben voltam, ahol az idős, fáradt tekintetű orvos csak nagyot sóhajtott, amikor meglátta rajtam a lilás zúzódásokat.