…mintha nem is ember lennék, hanem egy rég megunt, útban lévő bútordarab.
– Csak rendet rakok itt – közölte, mintha ez magától értetődő volna.
Gáborra néztem. A nappaliban ült, sört kortyolgatott, és úgy tett, mintha a tévé teljesen lekötné. Egyetlen szót sem szólt. Amikor pedig megpróbáltam kimondani az anyjának, hogy menjen el, hirtelen felpattant. Fél éven belül másodszor. Csakhogy ezúttal nem állt meg egy pofonnál. Először a vállamat találta el, aztán megragadta a karomat, és olyan erővel szorította, hogy szinte roppantak az ujjaim alatt a csontok. A fogai között sziszegte:
– Anyámmal így nem beszélsz.
Akkor valami végleg elnémult bennem. Már nem sírtam. Mintha belül elszakadt volna egy rugó, és az egész szerkezet egyszerűen megállt volna.
Megvártam, amíg elalszanak. Gábor a kanapén horkolt, Erzsébet Petrovna pedig méltóságteljesen bevonult a szobába, amelyet természetesen a sajátjának tekintett, hiszen ő úgy gondolta, bármikor ott töltheti az éjszakát, amikor csak kedve tartja. Nesztelenül felöltöztem, összeszedtem az irataimat, a laptopomat, és kiléptem az ajtón.
Aznap éjjel egy percet sem aludtam. Egy éjjel-nappali kávézó sarkában ültem, keserű eszpresszót ittam, és azt vártam, mikor nyitnak ki végre a zárcserével foglalkozó cégek. Nem volt sok pénzem, de egy új, komolyabb, biztonságos hengerzárra futotta.
Reggel, amikor visszaértem, üres lakást találtam. Gábor elment éjszakai műszakba, az anyja hazament, maga után hagyva egy halom mosatlan edényt és a teljes hangerőn bömbölő tévét. Kihívtam a mestert. Másfél óra alatt kicserélte a bejárati ajtó zárját. Azt akartam, hogy ettől a naptól kezdve semmi közöm ne legyen hozzájuk.
Kivettem egy szabadnapot a munkahelyemen. Gábor holmijait két nagy szemeteszsákba pakoltam. Nem bőröndbe, nem dobozba – zsákokba. Mert aki így bánik velem, az nem érdemel tiszteletet még a ruháin keresztül sem. Erzsébet Petrovna dolgait külön összeraktam egy kartondobozba, és a zsákok tetejére tettem.
Amikor hajnali ötkor megérkeztek a korai vonattal, már várta őket a meglepetés.
– Nyisd ki! – üvöltötte egyszerre Gábor és az anyja, miközben rugdosták az ajtót. – Ki vagy te, hogy kidobáld a cuccaimat? Ez az én lakásom is! Ide vagyok bejelentve!
Mély levegőt vettem. A hangom nem remegett. Két év után először beszéltem nyugodtan, tisztán és elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédok is hallják, akik bizonyára már mind az ajtók kukucskálójára tapadtak.
– Gábor – mondtam az ajtón keresztül –, ez a lakás az én tulajdonom. Két évvel azelőtt kaptam meg, hogy mi egyáltalán találkoztunk volna. Te csak be vagy ide jelentve, de ettől még nincs jogod kezet emelni rám.
– Én nem emeltem rád kezet! – ordította azonnal, szemrebbenés nélkül. – Te provokáltál!
– Reggel beadom a válókeresetet – vágtam közbe, és közben furcsa, szinte fájdalmas könnyűség áradt szét bennem. – A papírok már készen vannak. Mostantól az anyádnál fogsz lakni. Szolgáljon ki ezután ő: főzze a kedvenc levesedet, mosson rád, vasaljon rád, és gondoskodjon rólad úgy, ahogy mindig is akarta.