Az anyósom rikoltása — éles, harsány, légiriadóra emlékeztető hang — nemcsak engem vert fel álmomból, hanem alighanem az egész lépcsőházat is, a földszinttől egészen a padlásig.
Hajnali öt óra volt.
A vasajtó belső oldalán álltam, hátamat az előszoba hűvös falának vetve, és hallgattam ezt a rettenetes előadást. A markomban egy hosszú, fém kulcstartóra fűzött kulcsot szorongattam: azt a régi kulcsot, amelyet azon a reggelen Erzsébet Petrovna, az anyósom, hiába próbált beleerőltetni a zárba.
— Hogy merted?! — csapódott hozzá Gábor, a férjem hangja az anyjáéhoz, és együtt valami elviselhetetlen lármává olvadtak. Ököllel verte az ajtót, olyan erővel, hogy az előszobám plafonjáról finom mészpor pergett alá. — Azonnal nyisd ki, te idióta! Teljesen megőrültél?!
Nem válaszoltam. Csak mosolyogtam. A sötét előszobában, ahol a régi szőnyeg és a tegnapi vacsora szaga keveredett, ez a mosoly valószínűleg inkább vicsorgásnak tűnt volna.
Elfáradtam. Nem, ez túl enyhe szó. Teljesen kiégtem, mint egy gyufa, amellyel már minden hidat felperzseltek mögöttem.
Erzsébet Petrovna az esküvőnk napján lépett be az életünkbe, és onnantól kezdve soha többé nem is távozott belőle. Pontosabban: az én lakásomból nem távozott. Abból a lakásból, amelyet a nagymamámtól örököltem. Abból az otthonból, ahol Gáborral éltünk. Eleinte csak hetente egyszer ugrott be, „megnézni, mi van velünk”. Aztán kétnaponta jött. Később már mindennap. Saját kulcsa is lett, mert Gábor titokban csináltatott neki egyet, meg sem kérdezve engem, majd ünnepélyesen átadta neki ezzel a mondattal: „Anya, ez mostantól a te otthonod is.”
És attól kezdve az otthonomból a pokol egyik mellékhelyisége lett.
Ellenőrizte a hűtő hőmérsékletét, a fazekakat úgy pakolta át, ahogy neki tetszett, és megjegyzéseket tett, ha szerinte nem megfelelő márkájú vajat vettem. Az életem egy végtelen vizsgává silányult. Miért ízetlen a leves? Miért áll a vasalódeszka a sarokban? Miért ilyen fáradt az arcom?
Gábor kezdetben hallgatott. Aztán egyre gyakrabban az anyja pártjára állt. Körülbelül fél éve pedig már a kezét is felemelte rám.
Először akkor történt, amikor megkértem az anyját, hogy ne rendezgesse át a kozmetikumaimat a fürdőszobában. Nyugodtan mondtam, nem kiabáltam. Erzsébet Petrovna mégis felhívta a fiát, és azt állította, hogy kidobtam őt, ráadásul vén bolondnak neveztem. Amikor Gábor hazaért, eszébe sem jutott meghallgatni. Akkor ütött meg először. A pofon csattanása éles volt, megalázó, és vörös nyomot hagyott az arcomon.
Elhittem neki, amikor azt mondta: „Ne haragudj, elragadtattam magam, anya felhúzott.” Mindig hittem neki. Egészen tegnapig.
Tegnap ugyanis beléptem a hálószobába, és megláttam, hogy Erzsébet Petrovna a szekrényemben turkál, a személyes holmijaim között. Amikor felháborodva rászóltam, olyan fölényes, hideg nyugalommal nézett rám, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt.