– Gábor mostantól a saját részét maga állja, úgyhogy döntse el ő, mit szeretne enni.
Erzsébet asszony mozdulatlanná dermedt. Tekintete ide-oda járt a menye és a fia között.
– Gábor, mi folyik itt?
Gábor zavartan megköszörülte a torkát.
– Semmi különös, anya… Csak egy kicsit másképp osztjuk be a pénzt. Mostantól egyenlő alapon.
István, aki addig a nappaliban üldögélt, szintén felfigyelt a beszélgetésre. Márk megérezte a feszültséget, és halkan megszólalt:
– Apa azt mondta, elege van abból, hogy anyát eltartsa. Most mindenki magáért felel. Anya még az ennivalós szekrényt is bezárta kulcsra.
A lakásra hirtelen súlyos csend borult. Erzsébet asszony lassan leült az egyik székre.
Nóra a tűzhely mellett állt, és nyugodt mozdulatokkal töltötte a teát. Nem diadalmaskodott, nem tett szemrehányást. Egyszerűen azok szerint a szabályok szerint élt, amelyeket a férje állított fel. Belül azonban nyomasztó teherként nehezedett rá az egész helyzet. Tudta, hogy ez a próbatétel sok mindent átírhat a családjukban, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó irányba.
A nappaliból már hallatszott is Márk hangja, ahogy a nagymamának magyarázta, hogy apa most zacskós ételeket eszik, anya pedig csak nekik főz.
Erzsébet asszony hosszan nézett a fiára.
– Hát jó, Gábor… Akkor meséld el szépen, hogyan is éltek mostanában.
Gábor hallgatott. Érezte, hogy a helyzet kezd kicsúszni a kezéből. Nóra viszont csak letette a csészéket az asztalra, majd csendben kiment a konyhából, magára hagyva a férjét a magyarázkodással.
Tudta, hogy ez még csak a kezdet.
– Szóval, Gábor – ismételte meg Erzsébet asszony, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét –, halljuk részletesen, mi ez az új rend nálatok.
A férfi egyik lábáról a másikra állt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. István némán ült a fotelben, közben Lilla haját simogatta. Márk a nagymamája mellett ácsorgott, és hol az apjára, hol az anyjára pillantott.
– Anya, ez csak egy átmeneti megállapodás – kezdte Gábor, igyekezve határozottnak tűnni. – Úgy döntöttünk, kipróbáljuk a külön kasszát. Hogy Nóra is lássa, valójában mennyibe kerül minden.
Erzsébet asszony kissé felvonta a szemöldökét.
– És ez a gyakorlatban mit jelent? Te veszel magadnak ételt, a feleséged meg a gyerekeknek külön?
Nóra ekkor visszatért a szobába, kezében egy újabb csészével, amelyet Istvánnak hozott. Mozdulatai nyugodtak voltak, nem kapkodott, mégis érződött rajta valami feszes belső összeszedettség.
– Pontosan ezt, Erzsébet asszony – erősítette meg halkan. – Gábor azt mondta, belefáradt abba, hogy engem eltartson. Így most mindenki a maga részéért felel. Én a saját fizetésemből vásárolok magamnak és a gyerekeknek. Az ő holmija külön van.
Az anyósa lassan Nórára fordította a tekintetét. A szemében meglepetés villant, és mintha valami tiszteletféle is keveredett volna hozzá.
– Nórám, de hát mi lesz a családi vacsorákkal? A közös asztallal?
– Az asztal közös maradt – felelte Nóra. – Csak éppen azon az az étel van, amit a gyerekeknek főzök. Gábor inkább külön rendel magának.
Márk nem bírta tovább szó nélkül.
– Apa tegnap is dobozból evett pizzát. Nekünk meg fasírt volt. Nagyon finom.
Lilla bólogatott, miközben a kekszét majszolta.
– Anya tegnap almás pitét is sütött. Csak kicsit. Hármunknak.
István köhintett egyet, majd letette a csészéjét.
– Gábor, ezt te komolyan gondoltad?
Gábor arca kipirult. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy a beszélgetés ilyen irányt vesz, ráadásul a szülei és a gyerekei előtt.
– Apa, ti ezt nem értitek. Én hajtok egész nap, mint az állat, én hozom haza a pénzt. Nóra meg… hát, itthon van, segít. Csak azt szerettem volna, hogy értékelje.
– Segít? – kérdezett vissza Nóra nagyon halkan. A hangjában nem volt düh, inkább csak fáradtság. – Én viszem az egész háztartást, nevelem a gyerekeket, teljes munkaidőben dolgozom otthonról. Főzök, mosok, takarítok, figyelem a leckéket, járok a szülői értekezletekre. De igen, valószínűleg ez semmit sem ér.
Erzsébet asszony felállt, és kiment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, aztán sorra a szekrényeket. Az egyiken lévő apró lakat azonnal szemet szúrt neki.
– Ez meg micsoda?
– Az én élelmiszereim – magyarázta Nóra békésen. – A saját keresetemből vettem őket. Gábor azt kérte, mindenki fizessen magáért. Én csak betartom.
Az anyósa ekkor a fia felé fordult, és a tekintetéből eltűnt minden korábbi elnézés.
– Gábor, te észnél vagy? Ez az asszony tizenöt éve melletted él, gyerekeket szült neked, a hátán viszi az otthonotokat, te pedig ilyet vágsz a fejéhez?
Gábor lerogyott egy székre, és megdörzsölte a halántékát.
– Anya, nem akartam, hogy idáig fajuljon. Csak kicsúszott a számon. Fáradt voltam, nagy a nyomás a munkahelyen…
– Fáradt voltál – horkant fel István. – És szerinted ő nem fárad el?
A szobára nehéz hallgatás telepedett. A gyerekek is elcsendesedtek, érezték, hogy a felnőttek most valami komolyról beszélnek. Nóra az ablak mellett állt, kifelé nézett az utcára. Nem akart jelenetet rendezni, de tovább hallgatni sem tudott.
– Nekem nem azzal van bajom, hogy dolgozni kell, vagy hogy fizessek dolgokat – mondta csendesen. – Hanem azzal, amikor a férjem azt mondja, megunta, hogy eltartson. Ilyenkor mi marad nekem? Elfogadom a szabályait.
Erzsébet asszony odalépett hozzá, és váratlanul a vállára tette a kezét.
– Nórikám, értelek. A mi időnkben ezt másképp intézték az emberek, de… jól tetted, hogy nem nyelted le szó nélkül.
Gábor felemelte a fejét.
– Anya, apa, ne fújjuk fel ezt ennyire. Ez a mi családi ügyünk. Majd megoldjuk.
– Megoldjátok? – Erzsébet asszony visszament az asztalhoz. – Közben pedig a gyerekeitek azt látják, hogy az apjuk külön eszik a családtól, az anyjuk meg lakatra zárja az ételt. Szép kis tanítás, mondhatom.
Az ebéd feszült légkörben telt. Nóra egyszerű krumplit és fasírtot készített mindenkinek, de Gábor adagját külön választotta ki azokból az alapanyagokból, amelyeket előző nap ő maga hozott haza. A férfi némán evett, és egyszer sem nézett fel a tányérjából.
Ebéd után István kivitte a fiát az erkélyre, hogy négyszemközt beszéljen vele. A nők a gyerekekkel a szobában maradtak.
– Nagyi, apa tényleg már nem szereti anyát? – kérdezte egyszer csak Lilla, amikor Nóra kiment a fürdőszobába.
Erzsébet asszony magához ölelte az unokáját.
– Dehogynem, kicsi csillagom. Csak a felnőttek néha butaságokat csinálnak, és nem gondolják át, mit mondanak.
Márk komoran ült a helyén.
– Hallottam, ahogy apa tegnap telefonon panaszkodott a barátjának. Azt mondta, otthon most olyan, mintha szállodában lakna. Hogy anya már csak magának igyekszik.
Nóra épp akkor ért vissza, és megállt az ajtóban. Összeszorult a szíve. Nem akarta, hogy a gyerekei ilyesmit halljanak, de azt is tudta, hogy az igazságot már nem lehet teljesen elrejteni előlük.
Este, amikor a nagyszülők ledőltek pihenni az út után, a lakásban végre rövid időre csend lett.