– Mit mondtál? – kérdezett vissza Nóra halkan.
A konyhaasztal túloldalán ülő Gábort figyelte, és próbálta eldönteni, vajon rossz tréfának szánta-e a szavait. Csakhogy a férje tekintetében nyoma sem volt annak a megszokott melegségnek, még annak a halvány iróniának sem, amely máskor legalább enyhítette volna az ilyen mondatokat. Csak fáradtságot látott benne. Meg valami régóta gyűlő ingerültséget.
Gábor félretolta maga elől a tányért, pedig alig evett belőle, aztán végigsimított a haján.
– Pontosan azt, amit hallottál. Reggeltől estig dolgozom, én hozom haza a pénzt, te meg itthon vagy, főzöl, takarítasz. És mi az eredménye? Én tartalak el. Elég volt ebből. Legyen minden egyenlő. Mindenki fizessen magáért.
Nóra úgy érezte, mintha odabent valami jeges kéz szorítaná össze. Tizenöt év házasság. Két gyerek: a tízéves Márk és a hétéves Lilla. Közös otthon, amelyet együtt rendeztek be. Átvirrasztott éjszakák a kiságyak mellett, számtalan vacsora, mosás, iskolába rohanás, különórákra kísérés. És mindez most egyszerűen csak annyit jelentett: „otthon ülni” és „eltartottnak lenni”.
Nem felelt azonnal. Az ablak felé fordította a tekintetét, ahol az üveg mögött lassan sötétedni kezdett. Debrecen egyik csendes lakóövezeti részén álló, háromszobás lakásukban teljes nyugalom honolt; a gyerekek már aludtak. Csak a falióra ketyegése hallatszott, meg Gábor nehéz lélegzete, ahogy a válaszát várta.
– Rendben – szólalt meg végül Nóra. A hangja egyenletes volt, szinte érzelemmentes. – Legyen egyenlőség. Külön kassza. Én fizetek magamért és a gyerekekért, te pedig magadért. Az élelmiszereket is szétválasztjuk.
Gábor meglepetten vonta fel a szemöldökét. Nyilván könnyekre, szemrehányásokra vagy legalább egy hosszú vitára számított. Nóra azonban csak felállt, összeszedte a tányérokat, és mosogatni kezdett.
– Ezt most komolyan mondod? – lépett közelebb hozzá a férje.
– Teljesen komolyan. Holnaptól így csináljuk.
Másnap Nóra korán ébredt. Amíg Gábor a munkába készülődött, ő nyugodtan elkészítette a reggelit, de kizárólag a gyerekeknek. Magának vízben főtt zabkását tett félre, Márknak és Lillának pedig a megszokott túrós lepényeket tálalta lekvárral. Amikor a férje belépett a konyhába, az asztalon csupán a bögréje állt, benne a kávéval, amelyet minden reggel megivott.
– És az enyém? – nézett körül Gábor értetlenül.
– Hiszen mostantól magad után fizetsz – emlékeztette Nóra lágy hangon. – Ezeket az alapanyagokat a saját pénzemből vettem. Ha szeretnéd, összeírom neked, mennyibe kerülne a részed.
Gábor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán mégsem szólt. Felkapta a kávét, morgott valamit a „női logikáról”, majd a szokásosnál hangosabban csapta be maga mögött az ajtót.
Nóra nem rendezett jelenetet. Egyszerűen elkezdett az új szabályok szerint élni. A banki alkalmazásban külön számlát nyitott, oda utalta át a fizetését; otthonról dolgozott könyvelőként, és tisztességes jövedelme volt. Innentől csak magának és a gyerekeknek vásárolt, a korábban közösen használt dolgokat pedig szétosztotta. Amit a saját pénzéből vett, azt szépen elpakolta a konyha egyik külön szekrényébe, és egy apró lakatot tett rá. Ugyanazt, amelyet valamikor régen a gyerekek titkos kincseihez vásároltak.
Márk vette észre először.
– Anya, miért van lakat a szekrényen? – kérdezte este, amikor hazaért az iskolából.
– Azért, kisfiam, mert mostantól nálunk mindenki magáért felel – magyarázta Nóra nyugodtan, közben megsimogatta a fiú fejét. – Apa így döntött. Én a saját pénzemből vásárolok, ő pedig a sajátjából.
A kisfiú összeráncolta a homlokát, de nem faggatózott tovább. Lilla csak megvonta a vállát. Hétévesen még nem értette teljesen, mi történik körülötte, de azt nagyon is érezte, hogy valami megváltozott a lakás levegőjében.
Eltelt egy hét. Gábor eleinte úgy kezelte az egészet, mintha csak vicc lenne, vagy Nóra múló makacssága. Vásárolgatott magának ezt-azt: többnyire félkész ételeket, bolti kész fogásokat. Főzni alig főzött, inkább rendelni kezdett. Nóra továbbra is vitte a háztartást, de csak a gyerekekre és magára nézve. A vacsora sem volt már közös: Márk és Lilla az édesanyjukkal ültek az asztalhoz, Gábor pedig legtöbbször a nappaliban, a tévé előtt evett, pizzásdobozból vagy szusis tálcáról.
Kezdetben még mintha kényelmesnek is találta volna ezt a helyzetet. Senki nem szólt rá, senki nem emlékeztette a ház körüli teendőkre. Ám lassan visszaszivárgott belé az ingerültség. A konyha, amely korábban friss sütemény vagy tartalmas leves illatával fogadta, most legfeljebb az ő magányos, agglegényes vacsoráinak szagát őrizte. Tiszta ruha ugyan továbbra is került a szekrényekbe, de Nóra csak a saját és a gyerekek holmiját mosta. Gábor ingei egyre nagyobb kupacban gyűltek a szennyesben.
– Nóra, most már elég ebből a sértődésből – mondta egyik este, amikor a gyerekek már lefeküdtek. – Nem szó szerint gondoltam az egészet. Csak azt akartam, hogy lásd, mennyit ér a munkám.
Nóra felpillantott a laptopjáról, amelyen épp egy jelentés utolsó sorait fejezte be.
– Látom én. Éppen ezért fizet mindenki magáért. Te kérted így.
Gábor nagyot sóhajtott, aztán bement a szobába. A beszélgetések nem vezettek sehová. Nóra nem emelte fel a hangját, nem veszekedett, nem csapott patáliát. Egyszerűen betartotta azt a megállapodást, amelyet a férje javasolt.
A hétvégére Gábor szülei érkezését várták: az édesanyját, Erzsébet asszonyt, és az édesapját, István urat. Debrecen környékén éltek, és szerettek időnként beugrani az unokákhoz. Nóra máskor mindig előre készült ezekre a látogatásokra: pitét sütött, nagy ebédet főzött, szépen megterítette az asztalt. Ezúttal azonban semmit sem tervezett. Csak kivárta, mi lesz.
Szombat reggel Gábor elment a pályaudvarra a szüleiért. Nóra közben a megszokott teendőit végezte: rendbe tette a lakást, sétált egyet a gyerekekkel, majd könnyű ebédet készített, de csak hármuknak. A lezárt szekrényben ott sorakoztak az ő élelmiszerei: sajt, jobb fajta felvágott, friss zöldségek, mind a saját pénzéből vásárolva.
Amikor kinyílt a bejárati ajtó, és a vendégek beléptek, Nóra mosolyogva ment ki eléjük az előszobába.
– Jó napot, Erzsébet asszony, István úr. Örülök, hogy látom önöket.
Az anyósa szokás szerint szorosan megölelte, majd háziasszonyi szemmel végigpásztázta a lakást.
– Ó, Nórikám, milyen szép rend van nálatok! És mivel kínálsz meg minket? Az út után bizony megéheztünk.
Gábor kissé hátrébb állt a bőröndökkel, és reménykedő pillantással nézett a feleségére.
Nóra nyugodtan válaszolt:
– Mindjárt felteszem a vizet teának. Márk, Lilla, menjetek oda a nagyihoz és a nagypapához.
A gyerekek boldogan rohantak a vendégekhez. Amíg mindenki elhelyezkedett a nappaliban, Nóra kiment a konyhába. Teát készített, elővett egy csomag bolti kekszet, és az asztalra tett egy kis tál cukorkát. Se sütemény, se saláta, se meleg étel nem került elő.
Erzsébet asszony hamarosan bekukkantott a konyhába.
– És ebédre mi lesz, kedvesem? Esetleg főzzünk egy jó levest?
– Ma nem főztem levest – felelte Nóra higgadtan. – De meg tudom mutatni, hol vannak az alapanyagok.