Gábor kisvártatva benyitott a hálószobába, ahol Nóra a gyerekek holmiját pakolgatta vissza a szekrényekbe. Egy darabig az ajtóban állt, aztán fáradt hangon megszólalt:
– Nóra, fejezzük be ezt az egész komédiát. Anyámék már úgyis mindent tudnak. Holnap veszünk rendes bevásárlást, és élünk tovább úgy, mint régen.
Nóra lassan felé fordult. A tekintetében nem harag volt, inkább valami mély, kimerült szomorúság.
– Úgy, mint régen? – kérdezte halkan. – Arra gondolsz, amikor simán a fejemhez vághattad, hogy eleged van abból, hogy eltartasz? Gábor, én nem akarok visszamenni oda, ahol az én munkám természetesnek számít, és senki sem becsüli meg. A magam részét hajlandó vagyok fizetni. De a tiszteletet nem lehet pénzért megvenni.
Gábor leült az ágy szélére, és két kezébe temette az arcát.
– Nem hittem, hogy ennyire komolyan veszed – motyogta. – Csak kicsúszott. Gondok vannak a munkahelyemen, megvágták a prémiumot is…
– Én mindig tudtam, ha bajod volt – felelte Nóra. – Mégsem mondtam soha, hogy belefáradtam az eltartásodba. Pedig mondhattam volna. Az én fizetésem is ugyanúgy a családi kasszába megy.
Gábor válaszolni akart, de abban a pillanatban a gyerekszobából Márk hangja hallatszott:
– Anya, éhes vagyok…
Nóra azonnal kiment. Gábor pedig ott maradt az ágyon, előregörnyedve, a padlót bámulva.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Reggel Erzsébet korán kelt, és határozottan nekilátott volna, hogy rendet tegyen a konyhában. Amikor azonban kinyitotta a hűtőt, értetlenül nézett körül benne. Hiányoztak azok a megszokott készletek, amelyekből egy családnál bármikor össze lehet dobni egy ebédet.
– Nóra, hol vannak a gabonafélék? Meg a rendes hús? – kérdezte.
– Húst Gábor tegnap csak magának hozott – válaszolta Nóra, miközben Lilla haját fonogatta. – Én a saját pénzemből csirkét és zöldséget vettem magunknak.
Erzsébet nagyot sóhajtott, majd odaszólt a fiának:
– Gábor, gyere csak ide egy percre. Akkor most magadnak fogsz főzni, vagy hogy képzelted?
Gábor álmosan botorkált ki a konyhába. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel. Kibontotta a saját szatyrait, belenézett a félkész ételek közé, aztán nehéz sóhaj szakadt fel belőle.
– Anya, nem lehetne inkább valamit együtt készíteni mindenkinek?
– Nem, fiam – mondta Erzsébet határozottan. – Te állítottad fel ezeket a szabályokat. Most élj is szerintük. Mi Nórával és a gyerekekkel azt esszük, amit ő készített.
Nóra közben szótlanul megterített. A serpenyőben sült csirke és a zöldségek illata lassan betöltötte az egész lakást. Gábor félrehúzódva állt, zavartan egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát. Megpróbált volna legalább tojást sütni magának, de a tojás is abból a külön bevásárlásból volt, és addigra elfogyott.
Ekkor Márk odalépett hozzá.
– Apa, kaphatok egy darabot a kolbászodból? Anya a sajátját elrakta.
Gábor ránézett a fiára, és a szemében először villant fel valami valódi felismerés. A gyerek éhes volt, de nem azért, mert ne lett volna étel a lakásban. Hanem azért, mert az addig magától értetődő közös családi étkezés darabokra hullott.
– Persze, kisfiam – mondta halkan, miközben elővette a kolbászt. A hangja azonban megremegett.
Erzsébet összefont karral figyelte a jelenetet. István is kijött a szobából, és mindent látott.
– Látod, Gábor – szólalt meg nyugodtan. – Azt akartad, hogy a feleséged fizessen magáért. Most nézd meg, hová vezetett. A fiad éhesen járkál, mert „anya eldugta a saját ételét”.
Gábor lerogyott egy székre. A keze reszketett. Nórára nézett, aki közben csendben etette Lillát.
– Nóra… bocsáss meg. Ostoba voltam.
Nóra nem felelt azonnal. Látta rajta a megbánást, de azt is érezte, hogy a szavakat részben a szülei jelenléte és a helyzet szégyene préselte ki belőle. Tudnia kellett, hogy Gábor valóban megértette-e, amit tett, vagy csak menekülni próbál a kellemetlenségből.
A lakás levegője egyre feszültebb lett. Gábor szülei láthatóan nem szándékoztak elhallgatni a véleményüket, a gyerekek is érezték, hogy valami nincs rendben, Gábor pedig most először kezdte felfogni a saját mondatainak következményeit. Nóra kitartott amellett, amit elkezdett, még akkor is, ha belül egyszerre égett benne a fájdalom és a remény.
Nem tudta, ez a látogatás végül fordulópont lesz-e, vagy csak még mélyebbre repeszti a házasságukon húzódó törést. Egy dolog azonban bizonyossá vált benne: többé nem lehet visszatérni ahhoz az élethez, ahol az ő mindennapi munkája láthatatlan, magától értetődő kötelesség volt.
– Nóra… kérlek, bocsáss meg. Tényleg ostoba voltam – ismételte meg Gábor, most már egyenesen a felesége szemébe nézve.
Nóra lassan letette a kanalat, amellyel Lillát etette, és ránézett. A konyhára súlyos csend ereszkedett. Erzsébet és István nem szólt közbe, csak figyelték őket. Márk mozdulatlanul állt az apja mellett, kezében még mindig a kolbászdarabbal.
– Ezeket a szavakat mostanában már hallottam tőled – mondta Nóra csöndesen. – De itt nem csak a bocsánatkérésről van szó. Az számít, hogy tényleg felfogtad-e.
Gábor felállt, közelebb lépett hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. A tenyere hideg volt.
– Felfogtam – mondta. – Akkor értettem meg igazán, amikor Márk ennivalót kért tőlem, mert „anya elrakta a sajátját”. Meg amikor anyámék megérkeztek, és nem volt itthon egy normális közös ebéd. Mintha hirtelen kívülről láttam volna az egészet. És szégyelltem magam.
Erzsébet sóhajtva leült az asztalhoz.
– Legalább megláttad, fiam – jegyezte meg. – Már kezdtem azt hinni, apáddal valamit nagyon elrontottunk a nevelésedben. Nóra tizenöt éve viszi a hátán ezt az otthont, te meg képes voltál ilyet mondani neki. Hogy eleged van az eltartásából. Ezért valóban szégyenkezned kell.
István bólintott. Nem volt bőbeszédű ember, de amikor megszólalt, annak mindig súlya volt.
– A család nem arról szól, hogy ki kit tart el – mondta nyugodtan. – Hanem arról, hogy együtt viszitek. Az egyik pénzt keres, a másik otthont teremt, és mindkettő ugyanannyit ér.
Nóra érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Napok óta nem sírt, minden erejével tartotta magát. Most azonban, ahogy a feszültség lassan engedni kezdett, az elfojtott érzések egyszerre törtek fel benne.
– Én nem háborút akartam indítani – nézett a férjére. – Csak pontosan azt tettem, amit kértél. Azt akartam, hogy lásd, mennyibe kerül mindaz, amit nap mint nap megcsinálok. Nem csak pénzben, hanem időben, erőben, figyelemben.
Gábor bólintott, és erősebben szorította meg a kezét.
– Láttam. És nemcsak az árát. Azt is megláttam, milyen gyorsan szétesik minden, ha mindenki csak magáért felel. A lakás hideg lett. A gyerekek bizonytalanok. Én pedig idegennek éreztem magam a saját otthonomban.
Márk csendben odament az anyjához, és átölelte a derekát.
– Anya, akkor most már megint együtt fogunk enni? Nem akarom, hogy veszekedjetek.
Lilla lemászott a székről, és ő is a szülei felé nyújtózott.
– És legyenek piték is. Nagyok.
Nóra a könnyein át elmosolyodott, és magához ölelte a gyerekeket. Gábor leguggolt melléjük, majd mindhármukat átkarolta. A konyhában hosszú idő után először nem nyomasztó hallgatás volt, hanem meleg, élő csend.
Erzsébet ekkor felállt, határozott léptekkel a hűtőhöz ment, és kijelentette:
– Na jó, elég volt a beszédből.