– Látta? – kérdezte, gúnyos elégedettséggel. – Itt mindenről odafent döntenek.
– Láttam – feleltem nyugodtan.
– Akkor maga se emelje feljebb a fejét annál, mint ameddig engedik.
Bólintottam, mintha tudomásul vettem volna, aztán visszafordultam a vödrömhöz.
Ebéd után Júlia lépett oda hozzám. A tekintetében még ott pislákolt valami őszinte, élő egyenesség, amit ezen a helyen láthatóan minden erejükkel igyekeztek kioltani. Egy halom tányért cipelt, és úgy állt meg mellettem, mintha csak véletlenül torpant volna meg.
– Ne kezdjen ki velük – mondta egészen halkan. – Elveszíti a műszakját.
– Maga mit veszített el? – kérdeztem.
Keserű mosoly húzódott a szája szélére.
– A beosztásomat. A pénzemet. A nyugalmamat.
– Miért?
– A kimutatások miatt. Egyszer nem voltam hajlandó aláírni egy ebédet, amit meg sem kaptam. Erika azt mondta, lázítok, és túl sok jogot képzelek magamnak. Aztán Gábor elmagyarázta, hogy nagy a hálózat, bonyolultak a költségek, én pedig csak egy jelentéktelen kis alkalmazott vagyok.
– És elhitte neki?
– Nem. De szükségem van erre a munkára.
Kicsavartam a rongyot, majd a vödröt közelebb húztam a falhoz.
– Van bármi a kezében a szavakon kívül?
Júlia azonnal megfeszült.
– Miért érdekli ez magát?
– Szeretném tudni, hol van az igazság.
Hosszú ideig fürkészte az arcomat. Végül benyúlt a zsebébe, és elővett egy összehajtogatott papírlapot.
– Fogalmam sincs, miért tartottam meg – suttogta. – Talán azért, hogy legalább én ne higgyem azt, hogy csak kitaláltam az egészet.
A papíron egy kimutatás másolata volt. Alul az alkalmazottak aláírásai sorakoztak. Júlia neve mellett azonban nem az ő kézjegye állt.
– Ez nem a maga aláírása? – kérdeztem.
– Nem. Aznap megtagadtam.
– Ki írta alá helyette?
– Nem tudom. Csak annyit láttam, hogy a lap végül Erikához került.
– Megtarthatom a másolatot?
– Csak ha nem mondja meg, hogy tőlem van.
– Nem fogom.
Júlia összeszorította az ajkát.
– Maga furcsa ember, Mária Szergejevna. Az átmeneti dolgozók nem szoktak ilyeneket kérdezgetni.
– Az átmeneti dolgozók sok mindent észrevesznek. Csak senki sem figyel rájuk.
Válaszolni akart, de a folyosón ekkor csapódott egy irodaajtó. Gábor telefonált. Felkaptam a vödröt, és lassan elindultam arra, mintha a küszöbnél még fel kellene mosnom a padlót.
– Nem, holnap aláírjuk – mondta a készülékbe. – A tulajdonosnő nem fog akadékoskodni. Régóta nem szól bele a napi ügyekbe.
Megálltam a fal mellett, és a ronggyal végighúztam egy már amúgy is tiszta részen.
– Az előleg ma elmegy – folytatta Gábor. – Egymillió-kétszázezer forint. A többit az indulás után rendezzük.
Belül hirtelen minden hideggé és élessé vált. Új helyiség? Előleg? Az én jóváhagyásom nélkül?
Gábor elhallgatott, meghallgatta a vonal túlsó végén beszélőt, majd így szólt:
– Ne aggódjon. Az iratok nálam vannak. Mária Pavlovna majd később aláírja, ahogy máskor is. Most az a lényeg, hogy lefoglaljuk a helyet.
Bontotta a hívást, aztán kilépett az irodából. Észrevett az ajtó közelében.
– Maga meg mit keres itt?
– Mosok.
– Az irodába nem mehet be.
– Az ajtó zárva volt.
– Akkor a fülét is tartsa zárva, amikor a vezetőség beszél.
– Igyekszem – mondtam.
Összeráncolta a homlokát, mintha alaposabban szemügyre akarna venni, de ekkor Erika odasietett hozzá.
– Gábor Andrejevics, az étkeztetés papírjai készen vannak.
– Rendben. És az emberekkel is beszéljen át mindent. Holnap kijöhetnek az irodából.
– Már megint kérdezősködni fognak?
– Ha igen, maga válaszol. Az alkalmazottaknak ugyanazt kell mondaniuk.
– Pontosan mit?
– Azt, hogy mindenki megkapja az ételt, akinek a műszak alapján jár.
– És a takarítónők?
Gábor röviden, megvetően felnevetett.
– A takarítónők a legjobban teszik, ha hallgatnak.
Lehajtottam a szemem, nehogy leolvassa az arcomról, mire gondolok.
Az első csapás iránya már tisztán látszott: ebben az étteremben megalázták az embereket, és csinosan kitöltött kimutatások mögé rejtették a pénzt. Csakhogy most új veszély is felbukkant. Gábor egy olyan szerződésbe próbálta belerángatni a hálózatot, amelyet én soha nem hagytam jóvá.
Ha egyszerre borítok mindent, azonnal azt fogja mondani, hogy én akadályoztam meg a fejlődést, és én okoztam kárt a cégnek. Nem volt elég leleplezni az igazságot. Időben meg kellett állítanom azt az idegen aláírást, mielőtt az én problémámmá válik.
Estefelé Erika összehívta a dolgozókat a hátsó helyiségbe.
– Holnap ellenőrzés jöhet – jelentette be. – Ezért mindenki jól figyeljen. Ha kérdeznek, nyugodtan válaszolnak. Az étkeztetés szabályosan történik. Panasz nincs. A munkarendet mindenki érti.
Katalin a tűzhely mellett állt, és hallgatott. Júlia félrenézett. A fiatal rakodó, András egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta, hogy mondana valamit, de nem mer megszólalni.
– És ha egyenesen rákérdeznek? – szólalt meg Júlia.
Erika egész testével felé fordult.
– Júlia, már megint maga akar lenni a legokosabb?
– Nem akarok hazudni.
– Akkor nyilván el akarja veszíteni az állását.
– Nem csak az igazság miatt lehet valakitől elvenni a munkáját – mondtam.
Minden fej felém fordult.
Erika lassan elmosolyodott.
– Nocsak, megszólalt az ideiglenesünk. Ki adott magának szót?
– Senki. Vettem magamnak.
– Akkor a kötényét is saját kezűleg fogja visszaadni. Ki van rúgva.
– A műszakom még nem ért véget.
– Magának igen.
– A béremet megkapom?
– Nem – vágta rá Erika. – Fegyelmi vétségért nem jár fizetés.
– Ahogy ebéd sem?
– Pontosan. Kezdi megérteni.
Gábor úgy lépett be a helyiségbe, mintha csak erre a pillanatra várt volna.
– Már megint mi van?
– A takarítónő uszítja az embereket – közölte Erika. – Leváltottam.
Gábor rám nézett, de most már nyoma sem volt a korábbi gúnyos mosolyának.
– Mária Szergejevna, figyelmeztettem. Nálunk nincs helye önálló akcióknak.
– Az idegen aláírásoknak viszont van?
A hátsó helyiségben egy csapásra csend lett.
– Mit mondott? – kérdezte Gábor.
– A kimutatásról beszélek. Olyan aláírások szerepelnek rajta, amelyeket nem azok az emberek írtak oda.
Erika élesen előrelépett.
– Ez hazugság.
– Akkor mutassa meg az eredetit.
– Egy takarítónőnek?
– Egy embernek, akitől épp most vonták meg a bérét és az ételét.
Gábor közelebb jött.
– Túl magabiztosan beszél egy ideiglenes alkalmazotthoz képest.
– Maga pedig túl magabiztosan írogat alá olyasmit, amihez nincs joga.
Megdermedt. Erika hol rá, hol rám nézett.
– Gábor Andrejevics, mégis miről zagyvál ez?
– Hallgasson – szólt rá Gábor.
Akkor már világosan láttam: megértette, hogy a beszélgetés iránya megváltozott. Még nem rakta össze teljesen a képet, de már megérezte, hogy kicsúszik a talaj a lába alól.
– Ki küldte magát? – kérdezte.
– A lelkiismeretem.
– Ne nevettessen.
– Nem azért jöttem, hogy szórakoztassam.
Gábor közelebb hajolt hozzám, és halkan megszólalt.