– Tegye le azt a csészét. Az nem magának van – közölte az adminisztrátor, és két ujjal arrébb tolta előlem a teáspoharat.
A személyzeti asztal mellett álltam, kifakult kötényben. A táskám ott hevert mellettem, az asztal szélén kulcscsomó csörrent, a folyosó padlója pedig még nedvesen csillogott a felmosás után.
– A szakácsnő azt mondta, takarítás után ehetek a többiekkel – feleltem higgadtan. – Hosszú a műszak.
Az adminisztrátor fel sem nézett azonnal a telefonjából.
– Nálunk nem a szakácsnő dönti el, ki kap enni. Az étel a rendes személyzetnek jár. Az ideiglenes takarítók bejönnek, felmosnak, aztán távoznak.
– Reggel óta dolgozom.
– És akkor mi van? – húzta félmosolyra a száját. – A munkájáért pénzt kap. Az ebéd nem tartozék a felmosórongy mellé.
A csészére néztem, amelyet úgy tett távolabb tőlem, mintha még a tea is beszennyeződhetne attól, hogy a közelemben van. Erőt vettem magamon, hogy ne válaszoljak rögtön. Nem egy tányér levesért jöttem ide, hanem az igazságért.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Erika Viktorovna – ejtette ki nyomatékkal. – És magának mi köze hozzá?
– Csak megjegyzem.
– Inkább mást véssen az eszébe – hajolt közelebb. – Az én termemben senki sem tesz fel fölösleges kérdéseket.
Fogalma sem volt róla, hogy ez a terem, a személyzeti asztal, a fal túloldalán működő konyha és az egész étteremlánc hozzám tartozik. És egyelőre jobb is volt így.
Mária Pavlovnának hívtak. Ötvennyolc éves voltam, és a munkában eltöltött hosszú évek alatt megtanultam különbséget tenni a kimerült ember és a pimasz között. Erika Viktorovna nem fáradt volt. Egyszerűen biztosra vette, hogy semmi következménye nem lehet annak, amit tesz.
Négy étteremből állt a hálózatom. Egy apró kávézóval kezdtem, ahol magam vettem át az árut, saját kezemmel mostam a zöldséget, és esténként az utolsó bankjegyig megszámoltam a bevételt. A vállalkozás később kinőtte magát, én pedig lassan hátrébb léptem a napi irányításból.
Az utóbbi három évben az unokaöcsém, Gábor foglalkozott mindezzel. Harminchat éves volt, gyorsan beszélt, drága órát hordott, meggyőzően tudott érvelni, és mindig kifogástalanul simára csiszolt jelentéseket tett elém.
Szerinte az alkalmazottak elégedettek voltak, a vendégek visszatértek, a költségek rendben maradtak, a ritka panaszokat pedig többnyire olyanok tették, akik nem akartak dolgozni. Csakhogy az utóbbi időben a beszámolók már túlságosan egyenesnek tűntek. Mintha nem az élet írta volna őket, hanem vonalzóval húzták volna meg minden sorukat.
Aztán eljutott hozzám egy aláírás nélküli boríték. Egy másolat volt benne a személyzeti étkeztetés elszámolásáról, valamint egy rövid üzenet: „Menjen el a Kertész utcai egységbe egyszerű takarítónőként.”
Elmentem.
A leánykori nevemet adtam meg, egy alvállalkozón keresztül vállaltam ideiglenes műszakot, felvettem egy régi kabátot és kendőt kötöttem a fejemre. A hajamat elrejtettem, a szemüvegemet levettem. Ebben az alakban még az sem ismert volna fel, aki korábban értekezleteken ült velem szemben.
Az első órákban szótlanul dolgoztam. Felmostam a vendégteret, letöröltem az ablakpárkányokat, kivitettem a szemetet. Az emberek óvatos pillantásokat vetettek rám, úgy, ahogyan minden újonnan érkezőre néznek, akinek még nem magyarázták el, miről nem szabad beszélni.
Katalin, az alacsony, fáradt arcú szakácsnő egy pohár teát tett elém.
– Igya meg, amíg Erika nem látja – súgta. – Itt nem szokás törődni azokkal, akik lent vannak.
– Lent? – kérdeztem vissza.
– Hát… akik nem a pult mögött állnak, és nem az irodában ülnek.
– És ki dönti el, hogy egy embernél hol van a fent és hol a lent?
Katalin úgy megrettent, mintha valami veszélyeset mondtam volna.
– Halkabban. Itt egy rossz szóért is megvághatják az ember műszakjait.
– Kivel tették meg?
Az ajtó felé sandított.
– Júliával. Ő pincérnő nálunk. Megkérdezte, miért más szerepel a papírokon, mint ami a konyhában történik. Onnantól kevesebb beosztást kapott.
– Mi van a papírokon?
Katalin összeszorította a száját.
– Az ebédek. Az elszámolás huszonhét adagról szól. Mi viszont általában kilencet főzünk. A többieknek azt mondják, nekik nem jár.
Nem fordultam felé azonnal. A különbség túl egyszerű volt ahhoz, hogy senki se vegye észre. Vagyis észrevették. És ha észrevették, akkor nem vakságból hallgattak, hanem félelemből.
– Ki írja alá az elszámolást? – kérdeztem.
– Erika. Néha Gábor úr is bejön.
– Ő tud róla?
Katalin mintha lenyelte volna a következő szót.
– Ő mindenről tud.
Ebben a pillanatban Erika Viktorovna lépett be a hátsó helyiségbe.
– Katalin, a végén még kifut a leves a nagy jóságodtól – mondta mézes hangon. – Maga pedig, Mária Szergejevna, ne ácsorogjon tétlenül. A folyosó nem fogja felmosni saját magát.
– Természetesen – feleltem.
– És a csészét adja vissza. Már mondtam: az ideigleneseknek nem jár ebéd.
Katalin lesütötte a szemét. Én felvettem a rongyot, és kimentem a folyosóra.
Ebédidő táján Gábor belépett az étterembe. Már a vendégtérből meghallottam a hangját: magabiztos volt, hangos, és úgy csengett, mint aki otthon érzi magát minden négyzetméteren. Nevetett a pultossal, biccentett a szakácsoknak, és észre sem vette, hogy azok egy csapásra elcsendesedtek.
Erika Viktorovna kihúzta magát, és elé sietett.
– Gábor úr, nálunk minden rendben – jelentette. – Csak az új takarítónő egy kicsit túl kíváncsi.
– Melyik takarítónő?
Rám nézett. Tekintete végigsiklott a kendőn, a kötényen, a vödrön, aztán már ment is tovább. Nem ismert fel.
– Ez itt – bökött felém Erika az állával. – Az ebédről kérdezősködött.
– Mária Szergejevna, ha jól tudom? – kérdezte Gábor.
– Igen.
– Elmondták magának a feltételeket?
– Azt mondták, az étel nem nekem való.
Elmosolyodott, de abban nem volt semmi kedvesség.
– Akkor tehát elmondták. Nálunk mindenki a saját dolgával foglalkozik.
– És ha valaki egész nap dolgozik?
– Akkor az illető fizetést kap. Nem kell összekeverni a munkát a rokoni vendégeskedéssel.
Erika úgy mosolygott, mintha dicséretet kapott volna.
– Én is pontosan ezt mondtam neki.
– Remek – fordult hozzá Gábor. – A személyzeti étkeztetés mappáját majd hozza be nekem.
Felnéztem.
– Étkeztetés?
Gábor tekintete egy pillanattal tovább maradt rajtam a kelleténél.
– Ez magára nem tartozik.
– Csak ismerősen hangzott a szó.
– Egy takarítónőnek ismerősen cseng az, hogy étkeztetés? – horkant fel Erika. – Milyen művelt takarítónőnk akadt.
– Erika Viktorovna – szólt közbe Gábor lágy, de figyelmeztető hangon. – Ne pazarolja az idejét.
Azzal bement az irodába. Erika szinte rajongó pillantással kísérte, majd ismét felém fordult.