– Most azonnal távozik innen – mondta olyan halkan, hogy ettől csak fenyegetőbb lett a hangja. – Aztán elfelejti mindazt, amit itt a fejébe tömtek. Az emberek szeretnek panaszkodni, főleg akkor, ha dolgozni már kevésbé akarnak.
– Maga meg szeret mindenki nevében beszélni.
– Én vagyok az üzletvezető.
– Egyelőre.
Gábor arca egy szempillantás alatt kifakult. Olyan gyorsan sápadt el, hogy Erika ösztönösen hátralépett egyet.
– Mit jelent az, hogy „egyelőre”?
Levettem a kendőmet. Utána kinyitottam a táskámat, elővettem az útlevelemet és a tulajdonosi igazolványt, amelyet mindig külön tartottam a napi iratoktól.
– Azt jelenti, Gábor, hogy az ideiglenes takarítónő mára befejezte a műszakját. A hálózat tulajdonosa viszont most kezdi az ellenőrzést.
Katalin a szája elé kapta a kezét. Júlia kihúzta magát. András, aki addig idegesen toporgott, hirtelen megállt, és egyenesebben állt.
Erika kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
Gábor tért magához elsőként.
– Nagynéni – szólalt meg, immár egészen más hangon. – Te ezt most komolyan színjátéknak rendezted meg?
– Nem. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogyan működik az étterem alulról.
– Elég lett volna magadhoz hívnod.
– Három éven át hívtalak. És három éven át hallgattam a simára csiszolt jelentéseidet.
– Mert én tartottam egyben a hálózatot.
– Ma végre láttam, mire építetted azt az „egyben tartást”.
Gyors pillantást vetett a dolgozókra.
– Ezt ne közönség előtt beszéljük meg. Az alkalmazottak nem értik a vezetői döntéseket.
– Az alkalmazottak nagyon is értik, amikor megalázzák őket.
Erika ekkor mintha magához tért volna.
– Mária Pavlovna, félreértette a helyzetet. Én csak azokat az előírásokat követtem, amiket kaptam. Azt mondták, spórolni kell.
– Ki mondta?
Erika Gáborra nézett.
– Magát kérdeztem, Erika Viktorovna.
– Gábor Andrejevics.
– Ez hazugság – vágta rá élesen Gábor. – Én a kiadások ellenőrzését kértem, nem azt, hogy önhatalmúlag intézkedjen.
– Azt mondta, a takarítónőknek nem jár ebéd – szólalt meg halkan Katalin.
– Katalin – fordult felé Gábor. – Ne avatkozzon bele.
– Már reggel beleavatkoztam, amikor odatettem neki a teát.
Júlia előrelépett.
– Az én nevemben pedig aláírták az ívet.
András felemelte a kezét.
– Én meg láttam, hogy papíron több élelmiszert írtak le, mint amennyi valójában megérkezett a konyhára.
– Elég – csattant fel Gábor. – Hirtelen mindenki ilyen bátor lett?
– Nem – feleltem. – Csak már nem te vagy az egyetlen hang ebben a helyiségben.
Újra váltott. A hangja lágyabb lett, szinte kérlelő.
– Nagynéni, te nem látod a dolog másik felét. Holnap fontos tárgyalásunk van az új helyiségről. Ha most vizsgálatot indítasz, elveszítjük a foglalót.
– Az egymillió-kétszázezer forintot?
Összerezzent.
– Hallottad a beszélgetést?
– Azt hallottam, hogy a beleegyezésem nélkül akarsz aláírni.
– Ez a hálózat fejlesztése.
– Ez egy kötelezettségvállalás, amelyhez nincs felhatalmazásod.
– Van meghatalmazásom.
– A folyó ügyekre. Nem új üzlethelyiségre.
– A jogász megerősíti.
– Akkor hívjuk fel.
Súlyos pillantással nézett rám. Aztán elővette a telefonját, és tárcsázott. Már közel sem beszélt olyan biztosan, mint napközben.
– Péter, jó estét. A meghatalmazásommal kapcsolatban lenne kérdésem. Egy új bérleti szerződés belefér a napi működés körébe?
A vonal túlsó végén nem azonnal válaszoltak. Csak egy nyugodt férfihangot hallottam, de a lényeg így is világos volt.
– A tulajdonos írásos jóváhagyása szükséges – ismételte Gábor hangosan, majd azonnal összeráncolta a homlokát. – Értem.
Letette.
– Péter túlbiztosítja magát.
– Péter elolvassa a dokumentumokat.
– Ha most megállítod az ügyletet, a foglalót nem adják vissza. És mindenki tudni fogja, hogy te magad fújtad le a bővítést.
– Mindenki azt fogja megtudni, ki akarta a pénzt aláírási jog nélkül elküldeni.
Egy lépést tett felém.
– Ezt ne előttük csináld. Család vagyok.
– A rokonság nem ment fel a tisztesség alól.
– Én emeltem fel ezt a hálózatot.
– Azok az emberek emelték fel, akiket ma el akartál hallgattatni.
Erika ekkor halkan megszólalt:
– Mária Pavlovna, az étkeztetési mappa az irodában van.
Gábor villámgyorsan felé fordult.
– Maga mit művel?
– Magamat mentem – mondta Erika. – Nem fogok egyedül felelni az ön utasításaiért.
– A kulcsokat – nyújtottam felé a kezem.
Erika elővette a kulcscsomót. Remegtek az ujjai.
– Minden az alsó fiókban van.
Átmentünk az irodába. Júlia, Katalin és András az ajtóban maradtak. Kihúztam az alsó fiókot, és megláttam a mappát: a jelenléti és étkezési ívek hónapok szerint, gondosan összerendezve feküdtek benne.
A legfelső lapon ott sorakoztak azok az aláírások: simák, egyformák, kényelmesek. Mintha az emberek nem ettek volna, csak igazolták volna valaki más szabályait.
– Ezek belső iratok – mondta Gábor. – Nem lehet kivinni őket.
– Senki nem viszi ki. Rögzítjük, amit találtunk.
– Te nem vagy ellenőr.
– Tulajdonos vagyok.
Erre már nem válaszolt.
Szétterítettem a lapokat az asztalon.
– Júlia, mutassa meg a saját aláírását.
Odajött, fogott egy tollat, és egy üres papíron aláírt. A kézírás teljesen más volt. Katalin ugyanezt tette. András pedig megmutatta azt a sort, ahol a neve azon a napon szerepelt, amikor nem is dolgozott.
Erika a fal mellett állt, és egyre gyorsabban beszélt:
– Kész listákat kaptam. Én csak lezártam a műszakot. Azt mondták, másképp az étterem nem bírja el a költségeket.
– Ki hozta a listákat? – kérdeztem.
– Gábor Andrejevics.
– Erika – szólt rá figyelmeztetően Gábor.
– Nem – rázta meg a fejét. – Ma maga azt mondta, ha kérdés lesz belőle, én leszek a hibás. Én viszont nem akarok egyedül elvinni mindent.
Gábor úgy nézett rá, mintha elrontotta volna a gondosan betanult jelenetét.
– A prémiumokat azért elfogadta.
– Az ön engedélyével.
– Kellett magának a pénz.
– Magának meg az kellett, hogy mindenki hallgasson.
Felemeltem a kezem.
– Elég. Innentől csak az iratok beszélnek.
Felhívtam a főkönyvelőt, Ágnes Petrovnát. Régóta dolgozott velem, és a hangomat jobban ismerte, mint némelyik rokonom.
– Ágnes Petrovna, jó estét. Szükségem van a Kertész utcai étterem összes kifizetésére, valamint minden dokumentumra az új helyiség foglalójával kapcsolatban.
– Mária Pavlovna? – hallatszott a meglepetése. – Gábor Andrejevics azt mondta, ön úton van.
– Az étteremben vagyok.
A csönd rövid volt, de annál beszédesebb.
– Értettem. Küldöm a személyes e-mail-címére.
– És korlátozza az összes számláról indított kifizetést, amíg én külön jóvá nem hagyom.
– Meglesz.
Gábor élesen felém fordult.
– Megbénítod az egész munkát.