Eszter arca hirtelen viaszfehér lett, csak a két piros folt maradt az arcán, mintha rosszul felkent bohócfesték lenne.
– Nekem… talán negyvenezer forintom van. Ennyi az egész. A ruhára meg a frizurára költöttem.
– Akkor menj anyádhoz – sziszegte Péter. – Vegye elő a félretett pénzét. Vagy szedjétek le magatokról az aranyat. Innen különben nem engednek ki minket.
A botrány akkora lett, hogy az egész terem beleremegett. Mária asszony, amint meghallotta, mi történt, teátrálisan a mellkasához kapott, és macskagyökércseppeket követelt, de az Imperial bárjában ilyesmit nem tartottak, legfeljebb Hennessyt. A vendégek megérezték, hogy nagy a baj, és egyszerre elcsendesedtek. Még az evőeszközök csörgése is abbamaradt.
Péternek nem maradt más választása: végig kellett kuncsorognia a rokonságot. Szó szerint és átvitt értelemben is kalapozni kezdett.
– Judit néni, ne haragudjon… valami gond lett a bankkal… zárolták a kártyát… Nem tudna kölcsönadni hétfőig?
Judit néni összeszorította a száját, de végül adott húszezer forintot. László bácsi negyvenezret nyomott a kezébe. A vendégektől összesen nagyjából százhatvanezer forintot sikerült összeszedniük. Ez azonban csak csepp volt a tengerben.
Végül zálogban ott kellett hagyni Péter útlevelét és Mária asszony arany karkötőjét. A tokhalat, amelyhez még hozzá sem nyúltak, az üzletvezető hajlandó volt visszavenni a konyhára fél áron, ahogy a bontatlan italokat is. A kötbér és a már felszolgált tételek miatt azonban így is irgalmatlan összeget kellett kifizetniük.
Az ünnepségnek végérvényesen vége lett. Pohárköszöntők helyett ideges suttogás töltötte be a termet. Mária asszony zokogott, a szempillaspirál csíkokban folyt végig az arcán, és azt a „kígyófajzatot” átkozta, aki szerinte koldusbotra juttatta őket. Eszter hisztérikusan üvöltözött a bátyjával, gerinctelenséggel vádolva őt. Péter pedig csak ült, két kezébe temetett arccal, és életében először igazán megértette, milyen mély gödörbe zuhant. A legrosszabb az volt, hogy ezt a gödröt ő maga ásta ki, méghozzá az imádott anyukájával együtt.
Anna vasárnap este tért haza. A lakásban nyugtatócseppek és áporodott alkoholszag keveredett. Péter a konyhában ült, előtte egy üres vodkásüveg állt. Az asztalon ott hevert az a kétszázezer forint, amelyet Anna korábban otthagyott. Érintetlenül.
– Megjöttél? – emelte rá zavaros tekintetét Péter.
– Meg. Összepakolni.
A férfi ferdén elmosolyodott.
– Anya kórházban van. Kétszáz a vérnyomása. Eszter azt mondta, meg fog átkozni téged. Engem meg valószínűleg kirúgnak a munkahelyemről, mert a céges kártyáról vettem le pénzt, hogy ki tudjam egyenlíteni a számlát. Most valahonnan vissza kell tennem a hiányt.
– Ez a te gondod, Péter. Felnőtt ember felnőtt problémája.
– Hogy tehetted ezt? – csapott az asztalra ököllel. – Tudtad! Pontosan tudtad, hogy nincs ennyi pénzünk! Szándékosan csináltad, hogy megalázz minket!
Anna nyugodtan nézett rá.
– Nem, Péter. Én nem rendeztem meg semmit. Én szóltam előre. Azt mondtam: kétszázezer forint. Ti nem akartátok meghallani. Úgy döntöttetek, hogy majd rám lehet erőltetni mindent. Azt hittétek, az én szavam semmit sem ér. Hogy én csak egy kényelmes pénztárca vagyok, két lábon. Most egyszerűen szembesültetek a saját döntéseitek következményeivel. Ezt úgy hívják: felelősség.
Bement a hálószobába, elővette a bőröndjét, és pakolni kezdett. Péter nem állt elé, nem próbálta visszatartani. Érezte, hogy nincs már miről beszélniük. Az az Anna, aki tűrt, elnézett és fizetett, többé nem létezett. Ezzel az új, higgadt és kemény asszonnyal pedig ő nem tudott volna együtt élni.
Egy hónappal később kimondták a válást. Meglepően csendesen zajlott. Péter nem tartott igényt a lakásra, hiszen az már a házasság előtt is Annáé volt. Az autót viszont el kellett adni, hogy rendezni tudják a hitelkártya-tartozást, és visszakerüljön a pénz a munkahelyi kasszába.
Mária asszony és Eszter azóta is mindenkinek azt mesélik, hogy a csaló menyük kifosztotta őket a jubileumi vacsorán, majd szegény Pétert adósságok között magára hagyta. A szomszédok bólogatnak, sajnálkoznak, nagyokat sóhajtanak, de a hátuk mögött nevetnek rajtuk. A környéken ugyanis mindenki pontosan ismeri ennek a családnak az étvágyát.
És Anna? Anna megvette magának azt a bizonyos bársonyruhát. Csakhogy nem bordóban, hanem sötétkékben. Aztán elment benne egy étterembe. Egyedül. Rendelt egy pohár bort, egy könnyű salátát és egy desszertet. Élete legfinomabb vacsorája volt, mert saját magának fizette, és senki sem követelte, hogy kerüljön még mellé tokhal is.
Az élet különös dolog: néha ahhoz, hogy az ember visszataláljon önmagához, elég egyszerűen nem megjelenni egy vacsorán.