Péter megkönnyebbülten engedte ki a levegőt. Megúszta. Már megint sikerült átnyomnia az akaratát.
– Na, látod, így kell ezt! Tudtam én, hogy végül belátod. Ötre kezdődik, el ne késs. Anya külön kérte, hogy te mondd az első pohárköszöntőt.
A szombat borongósan indult, de Annának ez most kifejezetten kedvezett. Hajnalban kelt, amikor a lakásban még mindenki aludt. Péter szétterülve hortyogott az ágyon, mintha az egész világ az övé volna. Anna csendben elővett egy kisebb táskát, beledobált néhány fehérneműt, egy könyvet és a fürdőruháját. Egy pillanatra tollat ragadott, írt pár sort, majd letette a cetlit a konyhaasztalra. Aztán visszafordult, felkapta, és apró darabokra tépte.
Minek magyarázkodjon? Úgyis minden világos lesz.
Taxit hívott, de nem a fodrászathoz vitette magát, ahová eredetileg készült. Egy Budapest melletti wellness-szállodába ment, abba, amelynek honlapját már két éve nézegette sóvárogva, de mindig sajnálta rá a pénzt. A fenyőkre néző lakosztály éjszakánként hatvanezer forintba került. Anna elmosolyodott.
„Aprópénz ahhoz képest, amennyibe a tokhal kerül” – gondolta, és rányomott a foglalás gombra.
Délután kettő körül életre kelt a telefonja. Elsőként természetesen Péter hívta.
– Anna, hol vagy? Már felvettem az öltönyt. Küldjek érted taxit, vagy megoldod?
Anna eközben a jakuzziban feküdt, a kellemesen meleg víz buborékai körülölelték a testét.
– Nem megyek, Péter.
– Hogy érted azt, hogy nem mész? – kérdezte a férfi, és néhány másodpercig fel sem fogta, mit hall. – Viccelsz? A szalonban ragadtál? Igyekezz már, négy körül kezdenek érkezni a vendégek.
– Nem vagyok szalonban. Eljöttem vidékre. És nem veszek részt a jubileumon.
– Anna, te ittál? Miféle vidékre? Anyám születésnapja van! Neked kell rendezni a számlát! Az étteremvezető már kérdezgette, mikor lesz a végső elszámolás.
– Pontosan erről beszélek, Péter. Nekem kell fizetnem. Ennyit osztottatok rám ebben az előadásban. Csakhogy én most kilépek a szerepből. Fizessetek ti. Te, Eszter, meg anyád. Aki a zenét rendeli, az állja a cechet is.
– Ezt nem mered megcsinálni! – üvöltötte Péter olyan hangerővel, hogy Annának el kellett tartania a készüléket a fülétől. – Nem hozhatsz minket ilyen helyzetbe! Nyolcszázezer forintról van szó! Nekünk nincs ennyi pénzünk!
– A kétszázezer, amit ajándékként ígértem, ott van az előszobai komódon. Ez az én részem. A többi a ti nagyravágyásotok ára, drágám. Oldjátok meg, ahogy akarjátok. Ha még rajta van a címke, visszaviheted anyád ruháját. Vagy lemondjátok a tokhalat.
– Anna! Ha nem jössz el, elválok tőled! Esküszöm!
– Rendben – felelte könnyedén. – Tudod, ez egészen jó ötletnek tűnik. A válás még mindig olcsóbb, mint a ti ünnepségeitek.
Azzal megszakította a hívást, majd ki is kapcsolta a telefonját. Kisvártatva mégis meggondolta magát, visszakapcsolta, és letiltotta Eszter, valamint Mária számát is.
A nap csodálatosan telt. Anna úszott a medencében, masszázsra ment, aztán hosszasan sétált a fenyvesben. Évek óta először érezte azt, hogy szabad. Nem valaki pénztárcája, nem igásló, nem örökös megmentő, hanem egyszerűen csak nő.
Eközben az Imperiál étteremben olyan jelenetek kezdtek kibontakozni, amelyek egy színpadon is megállták volna a helyüket.
A meghívottak öt óra tájban szállingózni kezdtek. Mária bordó bársonyruhában trónolt az asztalfőn, és királynői méltósággal fogadta a csokrokat. Az asztalok roskadoztak: valóban volt tokhal, kaviár, válogatott hidegtálak és méregdrága konyakok. Eszter ide-oda szaladgált, töltögetett, utasítgatta a fotóst, és úgy viselkedett, mintha ő szervezné az év társasági eseményét.
A baj este hét körül szakadt rájuk. Az étterem vezetője udvarias mosollyal, de már félreérthetetlen határozottsággal kérte Pétert, hogy fáradjon a kasszához, mert ideje lenne kiegyenlíteni a második részletet, valamint az időközben felmerült pluszrendeléseket. Előlegként mindössze negyvenezer forintot fizettek be.
Péter vörös arccal, izzadt homlokkal járkált fel-alá az előcsarnokban, és újra meg újra próbálta elérni a feleségét. A készülék azonban könyörtelenül ugyanazt ismételte: az előfizető jelenleg nem kapcsolható.
– Péter, mi történik? – lépett oda hozzá Eszter, kezében pezsgőspohárral. – Hol van Anna? Már rég hozni kellene a meleg fogásokat, ő meg sehol. Az üzletvezető is furcsán néz ránk.
– Nem jön – mondta Péter rekedten.
– Hogyhogy nem jön? Rosszul lett? Jó, de a kártyáját azért átküldte, ugye? Vagy elutalta a pénzt?
– Nem. Azt mondta, nem fizet. Otthon hagyta az ajándékpénzt a komódon. A számla pedig… – ránézett a papírra, amelyet az egyik pincér nyomott a kezébe, és elsápadt. – Kilencszázhatvanezer forint. Eszter, érted? Majdnem egymillió! Ti teljesen megőrültetek? Hogy lehet ennyi?
– Hát… a tokhal, a kaviár, a prémium italok… Azt hittük…
– Mivel hittétek?! – ordított fel Péter, már azzal sem törődve, hogy pincérek és vendégek járnak el mellettük. – A hátsótokkal?! Nekem húszezer forint van a kártyámon! Neked mennyi van?