Kérje csak Eszter a férjétől, hiszen úgy hallottam, jár valami váltott műszakos munkára.
– Eszteréknek lakáshitelük van! – csattant fel Péter, azonnal a húga pártjára állva. – Két gyereket nevelnek! Hogy van képed tőlük pénzt kérni? Te állsz a legjobban az egész családban. Neked kötelességed segíteni.
– Az én kötelességem az, hogy befizessem az adóimat, és gondoskodjam a saját gyerekeimről. Azokról, akik mellesleg még mindig a kinőtt, régi télikabátjukban járnak, mert egyszer anyád fogait kell megcsináltatni, máskor meg jubileumot kell rendezni neki. Ennyi, Péter. Lezártam. Kétszázezer forintot adok. Készpénzben, az ünnepség napján.
Péter sértődötten fújtatott, de ezúttal nem folytatta a vitát. Anna pontosan ismerte ezt az arckifejezést: a férje meg volt győződve róla, hogy ő most csak kiengedi a gőzt, aztán amikor eljön a pillanat, ugyanúgy előveszi majd a bankkártyáját, és szó nélkül kifizeti a számlát, nehogy idegenek előtt jelenet legyen. Így történt Eszter esküvőjén is. Így volt az unokaöccsök keresztelőjén. Megszokták. Úgy tekintettek Anna pénztárcájára, mintha az valamiféle közös családi kassza volna, amelyhez mindenkinek joga van.
A jubileumi készülődés közben teljes sebességre kapcsolt. Annát be sem vették a szervezői csoportba, állítólag azért, „hogy ne idegesítse magát az árakon” – ezt Eszter egyszer véletlenül kotyogta ki. Annát azonban különösebben nem is vonzotta a részvétel. Napi tizenkét órákat dolgozott, hogy valahogy betömje a kis logisztikai cégük költségvetésén tátongó lyukakat.
Három nappal az ünnepség előtt a lépcsőházban összefutott a szomszédasszonnyal, Ágnes nénivel, akit szintén meghívtak a születésnapra. Régi ismeretség fűzte Máriához, még abból az időből, amikor ugyanannál a gyárkapunál jártak be dolgozni.
– Jaj, Annácska, hát te aztán igazán aranyat érsz! – csapta össze a kezét az asszony. – Mária úgy dicsekedett veled! Azt mondta, micsoda ajándékot kap tőled! Az Imperial étterem, ráadásul az aranyterem! Azt mesélte, ilyen menyet kíván mindenkinek, aki azt mondta neki: „Mulass, anya, semmit se sajnálj magadtól, én állok mindent.” Hát az a menü, valami csoda lesz! És azt a ruhát is te vetted neki, ugye? Százhúszezerért! Azt mondja, bársony, elegáns, igazi nagyasszonyos darab!
Anna mozdulatlanná dermedt, a kulcscsomó ott lógott az ujjai között.
– Miféle Imperial, Ágnes néni? Mi a Duna-parti Otthon kávézóban állapodtunk meg. Az legalább megfizethető.
– Ugyan már! – legyintett a szomszédasszony. – Mária azt mondta, az Otthon csak afféle diákbüfé. Egy hete mindent átszerveztek. Azt mondták, te rábólintottál. Jaj, te kis szerény, nem akarod nagydobra verni, milyen bőkezű vagy!
Anna lassan belépett a lakásba. Az előszobában csend fogadta; a gyerekek a nagymamánál, az ő édesanyjánál voltak, Péter pedig még nem ért haza a munkából. Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet, és egyetlen hajtásra kiitta. A keze remegett.
Tehát az Imperial. A város legdrágább étterme. Fejenként nagyjából húszezer forint, ital nélkül. A vendéglistán pedig legalább harminc ember szerepelt. Ehhez jött még az alkohol, a tokhal, a ceremóniamester, és az a ruha, amelyről Anna ebben a percben hallott először. Nem egyszerűen figyelmen kívül hagyták a feltételeit. Arcátlanul, hideg számítással kész tények elé akarták állítani. A terv nyilvánvaló volt: amikor majd kihozzák a számlát, Anna nem meri megtagadni a fizetést Judit néni, Győrből érkezett rokonok és az egész família szeme láttára. A szégyen nagyobbnak tűnik majd, mint az elveszített pénz.
Ez már nem puszta pofátlanság volt. Ez árulás volt. Péter tudott róla. Lehetetlen, hogy ne tudott volna.
Este, amikor a férje hazaért, Anna a sötét nappaliban ült egy fotelben.
– Anna, miért nem kapcsolsz villanyt? – kérdezte Péter, és a kapcsoló felé nyúlt.
– Hagyd. Péter, mondd meg az igazat. Lecseréltétek az éttermet?
A sötétben is hallani lehetett, ahogy nagyot nyel.
– Anna, hát… az Otthonban végül nem volt elég hely. Valami kavarodás történt. Muszáj volt az Imperialba menni. De Eszter intézett kedvezményt!
– És a ruha?
– Anya annyira szeretett volna szép lenni… Idős már, ki tudja, lesz-e még ilyen kerek évfordulója. A hitelkártyáról fizettem. Gondoltam, majd a fizetésedből kiegyenlítjük.
– Az én fizetésemből – ismételte Anna halkan. – Tehát a közös hitelkártyánkról, amelyet a nyaralásra tartogattunk, levettél százhúszezer forintot egy ruhára anélkül, hogy megkérdeztél volna?
– Már megint kezded! – Péter hangja ismét éles, rikácsoló tónusba csúszott. – Fösvény vagy! Kicsinyes! A saját anyámtól sajnálod! Ha ő nincs, mi ketten talán soha nem is találkozunk!
– Rendben – mondta Anna váratlan nyugalommal. Odabent valami végleg elszakadt benne. Az a vékony szál, amelyen eddig a türelme függött, halk pendüléssel pattant el. – Rendben, Péter. Legyen a ti elképzelésetek szerint. Mulassatok.