– Anna, kapaszkodj meg, de végül úgy döntöttünk, hogy rendelünk egy egész tokhalat. Tudod, olyat, amilyeneket a filmekben látni: citrom a szájában, hatalmas ezüsttálon feltálalva. Anya egész életében ilyenről ábrándozott! – Eszter hangja izgatottan csengett a telefonban, még az irodai nyomtató zúgását is túlharsogta.
Anna a vállához szorította a mobilt, közben próbálta aláírni a szállítóleveleket, és valahogy követni is, miről beszél a sógornője. A toll megállt az ujjai között.
– Eszter, miféle tokhalról beszélsz? Már megbeszéltük a menüt. Saláták, hidegtálak, személyenként felszolgált főétel. A költségvetést egy hete lezártuk.
– Jaj, ne kezdd már megint úgy, mint valami unalmas könyvelő… bár tényleg az vagy – kuncogott Eszter, Anna pedig szinte maga előtt látta, ahogy a nő az ujjára tekeri a festett hajtincsét. – Ez mégiscsak jubileum! Hetvenedik születésnap! Anya megérdemel egy rendes ünnepséget. Ráadásul tettünk hozzá egy kis kaviárt is, vöröset meg feketét, csak mutatóba, hogy szebb legyen az asztal. Ja, és a ceremóniamestert is lecseréltük. Aki nyolcvanezerért jött volna, olyan lagymatag alaknak tűnt. Találtunk egy sokkal jobb pasast, harmonikával, játékokkal, mindenféle műsorral. Igaz, kétszázezret kér, de hidd el, megéri!
Anna lassan letette a tollat az asztalra. A halántékában ismerős lüktetés indult meg, a migrén előhírnöke.
– Eszter, álljunk meg egy pillanatra. Milyen kétszázezer? Milyen tokhal? És ezt ki fogja kifizetni? Abban egyeztünk meg, hogy én kétszázezer forintot adok az egészre. Az egészre, Eszter! Ez önmagában sem kevés pénz.
– Jaj, Anna… – a sógornő hangja nyafogóssá és ragacsossá vált, akár a méz. – Ne hozz már minket szégyenbe az emberek előtt. Judit néni is jön Győrből, meg Lászlóék is ott lesznek. Mit fognak gondolni? Hogy sajnáljuk a pénzt a saját anyánktól? Te jól keresel, vállalkozásod van, forgalmad van. Neked mi az a plusz százhúsz-százhatvanezer? Egy nagybevásárlás ára. Péter azt mondta, te majd elintézed.
Anna érezte, ahogy belül hideg düh kezd forrni benne. Már megint Péter. Már megint az a jól ismert mondat: „Anna majd megoldja.”
– Rendben, Eszter – szólalt meg végül fagyos nyugalommal. – Értem, amit mondtál. Este megbeszélem Péterrel.
Nem várta meg a tiltakozást, egyszerűen bontotta a vonalat. A telefon kijelzője elsötétült, és visszatükrözte fáradt arcát. Negyvenkét éves volt, de azon a napon legalább hatvannak érezte magát. A Péterrel töltött tíz év házasság lassan olyan lett, mint egy végtelen jótékonysági futam a férje népes rokonságának javára. Anyósa, Mária asszony, erős akaratú nő volt, aki szerette a nagyvonalú gesztusokat, főleg ha más pénztárcájából lehetett fedezni őket. Eszter, a sógornője örökké „önmagát kereste”, és sehol nem maradt fél évnél tovább állásban. És ott volt Péter is. Kedves, szelíd Péter, aki képtelen volt nemet mondani az anyjának és a húgának, viszont tökéletesen értett ahhoz, hogyan tegye át az anyagi terheket a felesége vállára.
Aznap este otthon nehéz beszélgetés következett. Péter a konyhaasztalnál ült, bűntudatosan piszkálta villájával a fasírtot, és mindenáron kerülte Anna tekintetét.
– Péterkém, magyarázd el nekem, kérlek – kezdte Anna halkan, de éppen ettől lett a hangja még fenyegetőbb. – Miért Esztertől kell megtudnom, hogy megváltozott a költségvetés? És miért ígérted meg neki, hogy én majd mindent kifizetek?
– Anna, hát anyu annyira szerette volna… – motyogta a férje. – Sírt is. Azt mondta, leélte az életét, és soha nem volt igazi ünnepe. Most komolyan, sajnáljuk tőle? A pénz jön-megy. Neked is volt prémiumod az előző negyedévben.
– A prémium a te autód javítására ment el, Péter. Elfelejtetted? A váltó nem fizette ki magát. És a hitelt is lezártuk az anyád nyaralója után. Nem érzed úgy, hogy ez már sok? Nem vagyok pénznyomda. Ráadásul most visszaestek az eladások, szezonális pangás van.
– Már megint a pénz! – csapta le Péter a villát az asztalra. – Nem lehet mindent forintban mérni, Anna! Ez a család! A sajátjaink! Amikor neked rossz volt, anya málnalekvárt küldött!
Anna keserűen elmosolyodott. Egy öt évvel korábbi üveg lekvár állt szemben azokkal a százezrekkel, amelyeket Péter rokonságának feneketlen szükségleteibe öntöttek. Elég egyenlőtlen csere volt.
– Akkor most figyelj jól – mondta határozottan. – Én kétszázezer forintot adok. Ez a felső határ. Ha tokhalat, cigányzenészeket medvékkel és tűzijátékot akartok, akkor dobjátok össze Eszterrel.