Egyszer mi is számításba vettük őket alvállalkozóként az egyik vidéki járat ellátásához. A technológusunk kiment hozzájuk, végignézte a konyhát, majd tizennégy oldalas jelentést tett le az asztalra. Végül elutasítottuk őket: az alapvető higiéniai előírásokon sem mentek át.
– Hallottam róluk – bólintottam. – Kérem, üljön le. A gép mindjárt megkezdi a gurulást.
– Nem, várjon csak. Maga hallotta, de nem fogta fel. Én Márk Vahitov vagyok. Az apám ennél a légitársaságnál arany fokozatú ügyfél. Arany, érti? És maga kicsoda? Valami vászonblézeres nénike? Turistán utazik, csórókám.
Csórókám.
Nyugodtan mondta ki, szinte tárgyilagosan. Mintha nem sértés lett volna, hanem egy diagnózis latin neve.
Nem feleltem. Elővettem a laptopomat, és újra felnyitottam. A kezem nem remegett. Egyelőre.
Ő viszont nem hagyta annyiban. Megnyomta az utaskísérő hívógombját.
Eszter fél percen belül megjelent. Hat éve ismertem; amióta ez a járat létezett a társaságnál, ő dolgozott rajta. Alacsony termetű nő volt, sötét haját szoros kontyba fogta, a hangja pedig mindig egyenletes maradt, bármi történt. Már akkor felismert, amikor beléptem az utastérbe. Bólintott, rám mosolygott. Ahogy máskor is.
– Jó estét, Katalin Renátovna – fordult először hozzám. – Minden rendben van?
Márk kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd újra megszólalt volna, de előbb összeszedte magát.
– Egy pillanat. Maga őt így szólítja? Névvel, apai névvel? Komolyan? Őt? – felém bökött az ujjával. – Mégis miért?
Eszter lassan felé fordult. A mosolya megmaradt, de a tekintete megváltozott: élesebb lett, hűvösebb, figyelmesebb.
– Miben segíthetek?
– Ültesse át – közölte Márk, mintha parancsot adna. – Bárhová. Hátra, turistaosztályra. Nem ide való. Nézzen már rá, úgy fest, mint… hát… – csettintgetett az ujjaival, kereste a megfelelő szót. – Mint egy takarítónő. Nem akarok egy csóró mellett ülni. Nekem arany státuszom van a hűségprogramjukban. Arany!
Csend lett. Az a fajta csend, amikor tizenkét ülésben hét ember foglal helyet, és mind egyszerre tesz úgy, mintha nem hallott volna semmit. Az újságos férfi félbehajtotta a lapját. A kislányos asszony két tenyerével befogta a gyerek fülét. Két sorral hátrébb az idős nő úgy nézett Márkra, ahogy az ember egy fehér abroszon mászó csótányra néz.
Bennem ekkor valami elmozdult. Nem sértettség volt. Harag. Sűrű, tompa, régóta ülepedő harag, amely nem egyetlen nap alatt gyűlik össze, és nem is egy év alatt. Huszonkét éve építettem a vállalkozásomat, az ilyen fiúk pedig egy póló címkéje alapján döntötték el, ki mennyit ér.
– Uram – mondta Eszter olyan szabályos hangon, mintha a kézikönyvből olvasná. – Katalin Renátovna a társaságunk állandó utasa. Az ülése ki van fizetve. Sem jogom, sem szándékom nincs bárkit átültetni. Kérem, foglalja el a helyét, és csatolja be az övét. Felszállásra készülünk.
– Állandó utas? – Márk felnevetett. – Összekuporgatta a mérföldeket? A kihagyott ebédek árából?
Eszter most már nem mosolygott. Csak várt.
– Kérem, kapcsolja be az övét.
Márk becsatolta magát. De a következő pillanatban már felém fordult.
– Jól van, nénike. Üldögéljen csak. De a bőröndöm ott lesz, ahol nekem kényelmes. Fizettem érte.
– A bőröndje az ön ülése fölötti rekeszben van – mondtam.
– Én meg azt akarom, hogy a maga feje fölött legyen. És ugyan mit fog tenni ellene?
Eszter közben elindult. Láttam, ahogy megáll a business és a turistaosztályt elválasztó függönynél, előveszi a rádióját, és halkan beleszól. Aztán visszajött az első részbe, de nem ment tovább; ott maradt, figyelt.
Márk kivárta, míg elfordul.
Eszter csak egyetlen másodpercre nézett másfelé, hogy megigazítsa az első sor ablakánál a rolót.
A fiú felpattant. Egy rántással kinyitotta a felső tárolót. Két kézzel megragadta az én bőröndömet, és levágta a földre.
Nem áthelyezte.
Ledobta.
A bőrönd a folyosóra zuhant, a sarka nagyot koppant, a zár megpattant, a fedele résnyire felnyílt. Egy dosszié kicsúszott belőle, a papírok legyezőként szóródtak szét: fehér lapok táblázatokkal, pecsétekkel, aláíráshelyekkel. Három oldal az újságos férfi ülése alá csúszott. Egy másik a gyermekes nő lábához sodródott.
Eszter hátrafordult. Az arca megváltozott. Hat év alatt most láttam először, hogy elsápad.
Én a padlón heverő irataimat néztem. Azokat a dokumentumokat, amelyeket a szegedi irodába vittem aláírásra. Száznegyvenhat oldal, amelyen a jogászaink két hónapon át dolgoztak. Egyeztetések, záradékok, mellékletek. A dosszié borítóján ott volt a cégem emblémája: AviaTechLine. Ugyanaz a jel, amely ezen a gépen minden ételtálcán szerepelt. Ugyanaz, amelyet ez a fiú két óra múlva majd meglát, amikor elé teszik a vacsoráját.
Az ujjaim jéghidegek lettek. Csak akkor vettem észre, amikor lehajoltam a papírokért. Olyan hidegek voltak, mintha jeges vízbe mártottam volna őket.
A szürke öltönyös férfi szó nélkül felállt, és segített felemelni a dossziét. Előhalászta a három lapot a saját ülése alól.