– Ez az én helyem – bökött a panorámaablak melletti ülésre a fiú, akinek fehér sportcipőjén rikító vörös talp virított.
Felnéztem a telefonomról. Business osztály. Debrecen–Szeged járat, indulás tizenkilenc negyvenkor. 2A ülés: ablak mellett, távol a folyosótól. Mindig ezt választom.
– Fiatalember, milyen ülés szerepel a beszállókártyáján?
Rá sem pillantott a jegyére. Csak legyintett a vaskos aranykarkötős kezével, mintha egy szemtelen legyet hessegetne el.
– Nem mindegy? Businessre fizettem. Ablak mellé akarok ülni.
Úgy huszonhat éves lehetett. Talán huszonhét. A pólóján akkora márkajelzés terpeszkedett, hogy betöltötte az egész mellkasát, a parfümje pedig három sorral arrébb is érezhető volt. Rövidre nyírt haját zselével simította formára. A tekintete pedig… azzal a fölényes, lekezelő pillantással mért végig, ahogy az ember egy leárazott árut néz meg.
Szó nélkül felé fordítottam a beszállókártyámat. 2A. Egyértelműen, fekete-fehéren.
Végigfuttatta rajtam a szemét. A lenvászonzakómon. Az egyszerű szürke nadrágomon. A smink nélküli arcomon. A rövidre vágott hajamon, amelyben nem takargattam az ősz szálakat. A kezemnél kicsit tovább időzött: se gyűrű, se karkötő. Csak egy óra. Látszólag teljesen hétköznapi, minden felirat és hivalkodás nélkül.
Aztán elmosolyodott. Gúnyosan.
– Figyelj, néni. Biztos vagy benne, hogy jó helyen jársz? Nem tévesztetted el a kabint?
Huszonkét éve építem a vállalkozásomat. Egyetlen konyhával kezdtem Gyula ipari részén: négy alkalmazott, egy hűtőszekrény, otthonról hozott lábasok. Ma kétszáznyolcvan ember dolgozik nálam, három üzemünk van, és szerződésben állunk az ország legnagyobb légitársaságával. Évente ötvenszer repülök ezen az útvonalon, többnyire pontosan ebben az ülésben. Ennyi idő alatt sem szoktam rá, hogy árcédulát aggassak magamra. Nem akarok. Semmi értelmét nem látom.
– Egészen biztos vagyok benne – feleltem nyugodtan. – Kérem, foglalja el a saját helyét.
Fújt egyet, majd levágódott a 2B-re, a folyosó túloldalán. Keresztbe vetette a lábát, és elővette az aranyszínű tokba bújtatott telefonját.
De már akkor tudtam, hogy ezzel nincs vége.
Kinyitottam a laptopomat, és beléptem a munkahelyi levelezésembe. A következő negyedévre szóló új szerződés várt rám: száznegyvenhat oldal. Három repülőtér, tizenegy útvonal, fedélzeti étkeztetés minden járatra. A cégem, az „AviaTechLine” kilenc éve látja el ezt a légitársaságot. Minden ételes tálca, minden becsomagolt szalvéta, minden termoszba töltött kávéadag mögött az én embereim, az én üzemeim, az én receptúráim állnak.
Belemerültem a számokba. Harminckettes pont: a meleg ételek logisztikája, fedélzeti rakodási normák. Ismerős terep volt. Szeretem olvasni a saját dokumentumainkat: jó látni, ahogy huszonkét év munkája pontokká, alpontokká és táblázatokká sűrűsödik.
A fiú körülbelül hét percig bírta csendben. Aztán nem állta tovább.
– Hé – hajolt át a folyosón. – Mit keresel te business osztályon gyűrű meg fülbevaló nélkül? Van egyáltalán férjed? Vagy az utolsó pénzedből vetted a jegyet?
Nem reagáltam. Továbblapoztam a dokumentumban.
– Nem hallod? Vagy már süket is vagy? – saját tréfáján hangosan felnevetett, úgy, hogy az egész kabin hallja.
A business részen tizenkét ülés volt, abból hét foglalt. A tőlünk egy sorral hátrébb ülő, szürke öltönyös férfi leengedte az újságját, és a szemüvege fölött ránézett a fiúra. A harmadik sorban egy nő ült egy nagyjából nyolcéves kislánnyal; hátrafordult, majd gyorsan vissza is kapta a fejét.
– Levegőnek nézel? – horkant fel a fiú. – Rendben, legyen.
Felállt. Kinyitotta a fejem fölötti csomagtartót olyan magabiztossággal, mintha a saját nappalijában matatna. Két kézzel megragadta a bőröndömet, kivette, és a rekesz távoli végébe gyömöszölte, a sarokba. Ráadásul a saját kabátjával még le is nyomta. A felszabadult helyre, pontosan az ülésem fölé, a saját csomagját tette: fekete bőrönd, arany cipzárakkal, valamelyik olasz márka címkéjével.
– Az én bőröndöm volt ott – mondtam.
– Most már nincs ott. Az enyém drágább. A tiednek jó lesz a sarokban is.
Lehajtottam a laptop fedelét. Felálltam. Kinyitottam a rekeszt. Kivettem az arany cipzáras bőröndjét, és óvatosan letettem a folyosóra. A sajátomat visszahelyeztem oda, ahol eredetileg volt, majd becsuktam a csomagtartót. Egyetlen szót sem szóltam. Nem siettem. Nem kapkodtam. Teljesen higgadt maradtam.
A füle vörösödni kezdett. Ezt tisztán láttam: nem az arca, hanem a füle. A füle hegye lett élénkpiros.
– Mégis mit művelsz? Normális vagy te?
– Visszateszem a saját holmimat. Az ön bőröndje az ön rekeszébe való. Az ülése fölé – mutattam a kezével a helye irányába.
– Te tudod egyáltalán, ki vagyok én?
Most már az egész kabin hallotta. Az újságos férfi az ölébe tette a lapot. Két sorral odébb egy idős asszony rosszallóan megrázta a fejét.
– Nem tudom – válaszoltam. – És nem látok rá okot, hogy megtudjam.
– Az apám István Vahitov. Az „Arany Saslik” étteremlánc tulajdonosa. Huszonhárom étterem Debrecenben és a környékén. Így már rémlik?
Úgy ejtette ki a nevet, mintha egy páncélszekrény kódját mondaná be. Vagy mintha ez volna a belépő egy felnőtt világba, ahová őt pusztán a vezetékneve alapján engedik be.
A hálózat neve nem volt ismeretlen számomra.