gondosan kisimította, rendbe rakta, aztán felém nyújtotta. Egy apró biccentéssel jelezte, hogy ennyi, majd visszaült a helyére.
A kislányos asszony közben a lába alól szedett fel egy lapot, és átnyújtotta a folyosón. A gyerek tágra nyílt szemmel bámulta Márkot.
Eszter már ott guggolt mellettem. Lehajolt, és segített becsukni a bőröndöt.
– Katalin asszony – szólalt meg halkan, csak nekem címezve. – Ezt jelentenem kell. Ez már szabálysértés, sőt annál is több.
– Várj még, Eszter.
A bőröndöt letettem a folyosóra, aztán felegyenesedtem. A mappa a kezemben volt. A borítón lévő embléma egyenesen Márk felé nézett, bár ő természetesen nem azt figyelte. Engem nézett. Ugyanazzal a fölényes, lusta, megszokott félmosollyal.
Huszonkét éves. És ott van mögöttem kétszáznyolcvan ember, akik hajnal fél hatkor már a műhelyben állnak. Kesztyűt húznak, sapkát tesznek, kötényt kötnek. Ők készítik az ételt ezeknek a járatoknak az utasai számára. Vágnak, főznek, porcióznak, tálcákra rendeznek mindent. Havonta negyvenhatezer adag kerül ki a kezünk alól. Mindegyik az én receptúrám szerint, az én előírásaim alapján. Kilenc éve csinálom ezt, és ez idő alatt az egészségügyi ellenőrzéstől egyetlen kifogást sem kaptunk.
Erre ez a fiú, az apja aranyláncával a nyakában, a földre hajítja az irataimat, és lecsóróz.
– Márk – mondtam csendesen. Nem emeltem fel a hangom, mégis az egész kabin hallotta. A business osztályon nem kell kiabálni. – Van fogalma róla, mit dobott az imént a padlóra?
Megvonta a vállát.
– Annak a vállalatnak a dokumentumait, amelyik ezen a légitársaságon minden egyes útján eteti magát. Az a tálca, amit két óra múlva ön elé tesznek, az én üzememből jön. Az én embereim munkája van benne. Látja ezt a jelet a mappán? – kissé felé fordítottam a borítót. – Ugyanez lesz rajta a vacsoráján. A szalvétán. A poháron. Mindenen.
Pislogott egyet. A beszélgetés kezdete óta először mozdult meg valami az arcán. Nem bűnbánat volt. Inkább zavar. Az a fajta bizonytalanság, amikor valaki rájön, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, de még nem sejti, mekkorát tévedett.
– Én nem hordok magamon árcédulát – folytattam. – Nincsenek rajtam arany karkötők. Nem az apám nevét lobogtatom, ha ablak melletti ülés kell. Nincs rá szükségem. Nekem van saját nevem. Eszter ismeri. A személyzet fele ismeri. És a légitársaság is kilenc éve ismeri.
Csend lett.
– Tudja, mit látok, amikor magára nézek? Az apja huszonhárom éttermét. Nem a magáéit, az övéit. Egy nagyjából négyszáznyolcvanezer forintos cipőt, amit nem maga keresett meg. Egy arany fokozatú törzskártyát, amelynek a költségeit nem maga fizette. És modort, amelynek az értéke pontosan nulla forint.
Az újságos férfi halkan köhintett. Alig hallhatóan, mégis értettem: mellettem áll. Két sorral hátrébb az idős nő bólintott.
– Az imént megrongálta egy utas személyes holmiját a fedélzeten. Tanúk előtt sértegetett egy másik utast; heten hallották a „csóró” szót. Kétszer figyelmen kívül hagyta a légiutas-kísérő utasítását: felszólították, hogy csatolja be magát és üljön le, ön pedig felállt, majd elhajította a bőröndjét. Ez három külön ok arra, hogy a magyar légiközlekedési szabályok alapján levegyék a járatról.
Megugrott a szemhéja. A bal.
– Maga blöfföl – mondta. A hangja elvékonyodott. Nyoma sem maradt az előbbi birtokosi basszusnak.
– Eszter – szóltam anélkül, hogy hátrafordultam volna. – Kérlek, jelentsd.
– Már megtörtént – felelte Eszter. – András kapitány tud róla.
A pilótafülke ajtaja kinyílt. Kilépett rajta András kapitány; négy éve repülök vele rendszeresen. Magas, ősz férfi volt, széles vállal, komoly, nyugodt arccal. Végignézett az utastéren. A folyosón álló bőröndön. A szétszóródott papírokon, amelyek közül még nem mind került vissza hozzám. Rajtam, ahogy a mappát szorítottam. Aztán Márkon, aki sápadtan ült, és akinek még mindig rángott a szemhéja.
– Katalin asszony – mondta. – Jó estét. Jelentették nekem, mi történt. A személyzet nevében elnézését kérem. Korábban közbe kellett volna avatkoznunk.
Ezután Márk felé fordult. Nem azonnal. Előbb kivárt egy másodpercet, és ez az egyetlen másodperc többet nyomott minden szónál.
– Fiatalember. András vagyok, a járat vezető pilótája, huszonkét év repülési tapasztalattal. A hatályos magyar légiközlekedési szabályok alapján úgy döntöttem, hogy önt eltávolítjuk a járatról a fedélzeti viselkedési előírások megsértése, egy utas tulajdonának megrongálása és a légiutas-kísérő utasításának megtagadása miatt. A repülőtéri rendészet néhány percen belül megérkezik. Kérem, szedje össze a holmiját.
Márk olyan fehér lett, mint a papír.
– Ezt nem tehetik meg. Az apám…
– Az édesapja nincs ezen a gépen – vágta el nyugodtan András. – A csomagjait, kérem.
– Telefonálni fogok! Magukat mind…
– Telefonáljon – bólintott a kapitány. – Miután elhagyta a fedélzetet.
Márk Eszterre nézett. A lány egyenesen állt, hátratett kézzel. Aztán az újságos férfira pillantott, aki már az ablak felé fordult. Végül rám emelte a tekintetét.