Még a tenyerét is elégedetten összedörzsölte.
— Rég így kellett volna — jegyezte meg fölényesen. — Nem pedig ezt a komédiát játszani.
— Csakhogy nem a nyaralóba megyünk — mondtam, és olyan mosolyt küldtem felé, amelytől Dóra arcáról egy szempillantás alatt leolvadt az öröm. Éppen ekkor bukkant fel Gábor a hálószoba ajtajában. Melegítőnadrágban volt, egyik kezében félig megevett szendvicset tartott, és olyan elégedett képet vágott, mintha az egész jelenetet kifejezetten élvezné.
— Hozzátok költözünk, Mária — közöltem nyugodtan. — Pontosabban a férjem törvényes négyzetmétereire. Pénzünk, ahogy önök is olyan lelkesen megállapították, nincs. Ebből következik, hogy ön, mint gondos anya, ráadásul nem is rossz nyugdíjjal, majd szépen etet bennünket.
Egy pillanatra hagytam, hogy megemésszék a hallottakat, aztán hozzátettem:
— Ezt a lakást pedig kiadom rendes bérlőknek. A bérleti díjat beforgatom az új vállalkozásba.
Gábor közben komótosan lenyelte az utolsó falatot, odalépett mellém, átkarolta a derekamat, és egy puszit nyomott a halántékomra.
— Zseniális elképzelés, Eszter — mondta vidáman, majd ravasz pillantást vetett az anyjára. — Anya, a dobfelszerelésemet is átvitetem. Mivel most úgyis munkanélküli vagyok, lesz időm gyakorolni. Reggeltől estig. Azt mondják, a kemény rock remekül levezeti a feszültséget. Aludni pedig a nappalidban fogunk, az pont elég tágas.
Mária arca megnyúlt. Hol az én békésen mosolygó arcomat bámulta, hol Gábor elégedett képét, és látszott rajta, hogy képtelen felfogni a helyzetet: egyszerűen átvettük azokat a szabályokat, amelyeket ő próbált ránk erőltetni.
— Hát maguk… maguk hallják egyáltalán, miket beszélnek?! — sziszegte, miközben ösztönösen hátrálni kezdett az ajtó felé. — Most az anyád nyakába akartok szakadni? Hálátlanok vagytok!
— Csakis a családi összetartás jegyében, anya — felelte Gábor teljes lelki nyugalommal.
— Mi ebben a baj? Hiszen te mondtad, hogy a rokonságnak össze kell tartania. Holnap reggel számíts ránk, hozzuk az első dobozokat.
Dóra volt az első, aki felfogta, hogy az ingyen megszerezhető, csinos belvárosi lakás terve abban a pillanatban füstté vált. Ráadásul hirtelen nagyon is valóságosnak tűnt annak a lehetősége, hogy együtt kell majd laknia a doboló bátyjával. Idegesen megrántotta a kilincset.
— Menjünk, anya. Ezeknek az adósságtól teljesen elment az eszük — morogta, majd úgy surrant ki a lépcsőházba, mintha egy falka éhes kutya loholna a nyomában.
Mária utána viharzott, köszönés nélkül, mintha menekülne. A zár száraz kattanással zárta el tőlünk az ő erőszakos, mérgező „segítségüket”.
Gáborral egymásra néztünk, aztán mindketten hangosan felnevettünk. Akkor értettem meg végleg valami nagyon egyszerűt: néha elég hagyni, hogy az emberek saját maguk mutassák meg, kik is valójában. Utána már a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül lehet becsukni előttük az ajtót.