— Jaj, Nórikám, te aztán igazi díszpéldánya vagy az eltartott feleségnek! Még szerencse, hogy Márknak erős a válla: viszi rajta az asszonyt, a lakáshitelt, meg a kis ruhácskáidat is! — harsogta vidáman az anyósom, miközben magasba emelte a kristálypoharat, benne a gyümölcslével.
A rokonság egyszerre robbant ki mély, elégedett nevetésben, mintha valaki külön megfizette volna őket ezért a jókedvért. Ami, ha őszinte akarok lenni, nem is állt olyan távol a valóságtól. Én csak finoman megtöröltem a számat a szalvétával, és enyhe, már-már kutatói kíváncsisággal néztem ezt a vásári képeslapra illő családi idillt.
Márk „erős válla” ugyanis a valóságban pontosan harmadannyi pénzt keresett, mint én. Valahogy mégis úgy alakult az évek során, hogy az ő szerény fizetése elfolyt az autójára, a biztosításra, a benzinre és a baráti sörözésekre. Az én pénzügyi elemzői bérem pedig csendben, különösebb felhajtás nélkül állta a hitelt, az élelmiszert, a nyaralásokat, és az ilyen bőséges családi lakomákat is.
Márk kifejezetten szerette ezt a róla szóló legendát, miszerint ő a ház nagy eltartója, és lelkesen táplálta is. Alig néhány nappal ezelőtt például teljesen megszokott párbeszéd zajlott le köztünk:
— Nóra, anyának át kéne küldeni húszezer forintot. Még vesz pár ajándékot a születésnapomra.
— Utald el a sajátodból — feleltem nyugodtan, fel sem nézve a monitorról.
— Most tankoltam, jön a biztosítás, a srácokkal is találkozunk… Ne kezdd már. Úgyis te keresel többet.
Vagy ott volt Alexandra legutóbbi látogatása. Amikor meglátta a futárt az új cipőimmel, színpadiasan összecsapta a kezét:
— Te jó ég! Márk a munkahelyén megszakad, a mi kis úrinőnk meg közben gondtalanul rendelget.
Mintha az egész családi kassza csak arra volna, hogy én kiürítsem.
— Jaj, Nóra, most meg miért húzod fel az orrod? Talán megsértődtél? Mióta lettél ennyire kényes, hogy már egy szót sem lehet hozzád szólni?
Márk akkor csak felhorkant, a tekintetét le sem vette a játékkonzolról.
— Anya, hagyd már. A nők szeretnek más pénzéből költekezni, ilyen a természetük.
Azon a bizonyos, gyümölcslével és süteménnyel körített családi összejövetelen Alexandra fejében végleg összeállt a kép: a menye lenyeli a sértéseket, a fia pedig ráerősít, tehát a határokat át lehet lépni. Velem ezt meg lehet csinálni. Én pedig akkor nem borítottam rájuk az asztalt, és nem rontottam el a tengeri herkentyűs salátát. A hallgatás nem mindig megadás. Néha csak annyit jelent, hogy az ember bizonyítékot gyűjt.
Otthon megnyitottam a banki alkalmazást, lekértem az elmúlt hat hónap kiadásait, majd az egészet kinyomtattam. A számok nem gúnyolódnak, nem túlznak, nem magyarázkodnak. A számok egyszerűen ítéletet mondanak.
Márk a születésnapja előtti napon átküldött egy listát: felvágottak, hal, torta, italok, gyümölcs.
— Ez meg micsoda? — kérdeztem.
— Hát megrendeled, nem? Neked úgyis könnyebb. Anya szerint ciki lenne a rokonság elé szerény asztalt tenni.
— És ki fizeti?
Látszott rajta, hogy magát a kérdést sem érti.
— Nóra, ne hozz már kellemetlen helyzetbe. Mégiscsak kerek születésnapom van.
A csúcspont Márk ünnepségén érkezett el, amelyet természetesen szintén én álltam: az alapanyagoktól kezdve egészen az aranymintás tortáig. A rokonság a nagy családfenntartót jött ünnepelni, mit sem sejtve arról, hogy annak a bizonyos „ingyenélőnek” a pénzén esznek-isznak. A nappali zsúfolásig megtelt: unokatestvérek, nagynénik, barátok érkeztek.
Alexandra felállt, és a villájával finoman megkocogtatta a poharát.
— Dóra, kapcsold be a kamerát a telefonodon! — rendelkezett hangosan. — Az ilyen pillanatot meg kell örökíteni!
Dóra engedelmesen felemelte a készüléket, a lencsét ránk irányította, Alexandra pedig belekezdett a már jól ismert előadásába. Hosszasan ecsetelte, milyen hősiesen cipeli az ő drága fia a hátán az egész háztartást, miközben „egyesek” csak szalonokba röpködnek. Az egyik nagynéni még rá is kontrázott meghatott hangon:
— Nóra, neked aztán igazán szerencséd van Márkkal. Nem minden nőnek sikerül ilyen jól férjhez mennie.
Megvártam, amíg elül a taps és a jóváhagyó moraj.
— Ha már ilyen vidámra vettük az estét — szólaltam meg, miközben felálltam, és előhúztam a táskámból a gondosan összehajtogatott papírokat —, akkor nevessünk egy kicsit a számlákon is. Jöjjön a köszöntő második része. Számokkal. Azok legalább nem más pénzén mulatnak.
A nappaliban egy csapásra csend lett.
— A lakás? — emeltem fel az első kinyomtatott igazolást. — A hiteltörlesztő havi négyszáznegyvenezer forint. Az én számlámról vonják.
— Nóra, elég legyen. Az közös pénz — sziszegte Márk, és az előbbi magabiztossága egy pillanat alatt leolvadt róla.
— Hát persze, közös — bólintottam nyugodtan. — Az én fizetésem közös, a tiéd meg benzinre, biztosításra és a haverokra megy. Kényelmes kis családi matek, nem mondom.
— A mai ünnepség? Száznyolcvanezer forint. Szintén az én kártyámról — folytattam, egyenesen Alexandrára nézve.
Alexandra arca kifakult, a pezsgőspoharat pedig lassan leengedte.
— Bevásárlás, rezsi, háztartási gépek, az édesanyja tavaly tavaszi szanatóriumi pihenése… Soroljam tovább, vagy a nagy családfenntartó közben eszébe juttatja a saját bankkártyája PIN-kódját?
Dóra még mindig a levegőben tartotta a telefont. Úgy tűnt, a történelmi pillanat valóban rögzítésre kerül, csak éppen nem úgy, ahogyan Alexandra elképzelte.
Az egyik nagynéni óvatosan letette a villáját a tányér szélére. Márk unokatestvére hirtelen rendkívül elmélyülten kezdte tanulmányozni a terítő mintáját, mintha ott rejtőzne a családi becsület maradéka.
A lakoma nagyjából tíz perc alatt szétesett. Dóra végre leengedte a telefonját, a rokonság elfelejtette tovább dicsőíteni a „családfenntartót”, Márk pedig úgy ült az asztalnál, mintha éppen most nyomták volna a kezébe a számlát a saját maga köré épített legendáért. Szép kis eltartók, mondhatom. Más pénzénél mindig könnyebb nagy hangon morogni.
Másnap aztán Márk bankkártyáját is érte némi meglepetés a benzinkúton. Leválasztottam a számlámról, a terminál pedig hidegen közölte: a tranzakció elutasítva. Attól az estétől nálunk bevezettük a valódi külön kasszát. Az üzemanyagot, a rezsit és a kötelező kiadások rá eső részét Márk immár saját zsebből fizeti. Morog, spórol a kocsmázáson, de fizet.
Három nappal később Alexandra már nem engem hívott, hanem a fiát. Egészen halk hangon.
— Márkocskám, ki kellene váltani a gyógyszereimet…
Márk a konyhában állt a telefonnal a kezében, és úgy nézett rám, mintha nekem most automatikusan meg kellene nyitnom a banki alkalmazást.
Még a bögrémet sem tettem le az asztalra.
— A családfenntartó hallotta a kérést. A családfenntartó majd megoldja.
A telefonom kijelzőjét néztem, és arra gondoltam, Alexandrának ritka tehetsége van: egyetlen pohárköszöntővel sikerült elérnie, hogy a fia elveszítse az ingyenbenzint, ő maga az ingyengyógyszert, az egész rokonság pedig az ingyenlakomákat.
Más számlájára tréfálkozni pontosan addig kényelmes, amíg azt a számlát be nem zárják.