— Ugyan már, kit érdekel, ki kitől mit kapott! — csattant fel Dóra, mintha pusztán a hangerővel le lehetne söpörni az asztalról a tulajdoni lapot. — Gábor a testvérem! Ha már mindent elbuktatok, kötelességetek osztozni a családdal! Nem lehet valaki ennyire kapzsi!
— A jogi felkészültséged egészen lenyűgöző. Körülbelül annyira, mint egy balettelőadás egy aknamező közepén — jegyeztem meg szelíden, miközben visszacsúsztattam az iratot a mappába.
Mária ekkor láthatóan belátta, hogy a lakás békés megszállása nem hozta meg a remélt eredményt, ezért úgy döntött, előveszi a nehézfegyverzetet. Az arca megkeményedett, szinte kővé dermedt; pontosan olyan képet vágott, mint aki a vasárnapi ebéd mellett is szokott ítéleteket kihirdetni.
— Akkor most jól figyeljetek! — csapott rá hirtelen a tenyerével a szék támlájára. — Ha ti ilyen hálátlanul visszautasítjátok a segítségünket, Gábort kihúzom a végrendeletemből! A belvárosi háromszobás lakásomat kizárólag Dóra örökli majd, ti pedig vénségig albérletről albérletre fogtok bolyongani! Nem engedem, hogy az utolsó erőmet is kiszipolyozzátok belőlem!
Gondolatban megtapsoltam. Szép, klasszikus húzás volt, kellően teátrális, családi drámához illő. Csakhogy akadt benne egy apró kellemetlenség, amelyről az anyósom hosszú évek óta nagyon szeretett volna megfeledkezni.
— Most arról a bizonyos háromszobás lakásról beszélünk — kérdeztem, alig észrevehetően felvonva a szemöldököm —, amelyet még 1995-ben privatizáltak, fele-fele arányban önre és az akkor még kiskorú Gáborra?
Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet.
— Arról az ingatlanról, amelynek a fele a mai napig törvény szerint az ő tulajdona, és amelyet ezért ön a beleegyezése nélkül fizikailag sem tud teljes egészében bárkire ráhagyni?
Mária összerándult. A keze árulkodóan megremegett, és a gondosan felépített magabiztosság úgy kezdett leperegni róla, mint a régi falról a felpúposodott vakolat.
— Neki ehhez nincs joga! — sikította, immár minden méltóságát elveszítve. — Az az én otthonom! Én neveltem fel, nekem tartozik élete végéig!
— A fenyegetései nagyjából annyira rémisztőek, mint egy plüssmackó az óvodai polcon — feleltem nyugodtan, és összefontam a karomat a mellkasom előtt.
A folyosóra sűrű, nyomasztó csend ereszkedett.
— Nos — csaptam össze a tenyerem, és hirtelen szinte ünnepélyes hangra váltottam —, akkor nekem is volna egy remek ellenajánlatom. Ha már ennyire hevesen óhajtanak gondoskodni rólunk, szegény, szerencsétlen, egyik napról a másikra földönfutóvá vált rokonokról.
Mária gyanakodva hunyorított. Érezte, hogy csapda készül, de addigra már nem volt hová hátrálnia.
— Elfogadjuk — jelentettem ki ünnepélyesen. — Elköltözünk.
— Na, ez már beszéd — fújta ki megkönnyebbülten a levegőt Dóra.