Enyhe, szinte udvarias mosollyal figyeltem ezt az egész jelenetet. Odabent valami különös, majdnem tudományos kíváncsiság ébredt bennem: körülbelül úgy szemléli az ember egy ritka apró ragadozófaj viselkedését, amikor az épp a zsákmány körül settenkedik.
Mária megigazította a prémes gallérját, és olyan arckifejezést öltött, mintha nem vendégként, hanem a helyzet törvényes úrnőjeként állna a nappalim közepén.
— Eszterkém, neked ezt fel kell fognod — kezdte oktató hangon. — Mivel Gábor vállalkozása bedőlt, ez a lakás maradt az egyetlen kézzelfogható értéketek. Dóra ideköltözik, hogy ne álljon üresen az ingatlan, ti pedig kimentek vidékre, ott ellesztek, ültettek valamit a kertbe. Ez egyszerű pénzügyi józanság!
Letettem a csészémet az alátétre. A porcelán halkan megcsendült.
— Az egyszerű pénzügyi józanság, Mária, inkább ott kezdődik, hogy az ember tisztában van a számokkal. Ennek a lakásnak a havi rezsije nagyjából huszonnyolcezer forint, míg egy ilyen ingatlan piaci bérleti díja körülbelül háromszázhatvanezer.
Ránéztem, és kedvesen folytattam:
— Vagyis önök azt szeretnék, hogy havonta több mint háromszázharmincezer forinttal támogassam a lányukat, miközben ezt megható családi összefogásnak nevezik.
Az anyósom felháborodva csapta szét a karját, a szemei kikerekedtek.
— Miféle százezrekről beszélsz?! Ugyan kinek érne ennyit ez a betonkalitka? Ti csődbe mentetek, inkább hálásnak kellene lennetek, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk vigyázni erre a lakásra!
— Az ön nagylelkűsége nagyjából olyan meggyőzően cseng, mint egy üres konzervdoboz a szélben — vontam le nyugodtan a következtetést.
Ekkor Dóra is úgy érezte, ideje beszállnia. Előrelépett, karba fonta a kezét, és sértetten felszegte az állát. Egy perccel korábban már végighúzta az ujját a komódom tetején, szemmel láthatóan azt mérlegelve, mennyire illene majd a saját elképzelt berendezéséhez.
— Fejezd már be ezt az okoskodást! — vágta oda élesen. — Gábor üzlete családi ügy volt, tehát az adósság is közös teher. Ha nem engedsz be ide lakni, a hitelezők úgyis viszik a lakást, mint közösen szerzett vagyont.
Lassan odamentem a szekrényhez, elővettem egy vékony, kék dossziét, és kihúztam belőle egy vastagabb, pecsétekkel ellátott iratot.
— Érdekes mese, Dórám, csak a bizonyítékok terén kissé ingatag lábakon áll. Ezt a lakást a nagyapámtól kaptam ajándékba három évvel azelőtt, hogy egyáltalán megismertem volna a bátyádat. Különvagyon. Sem a hitelezőknek, sem a gondoskodó rokonoknak nincs hozzá jogi értelemben semmi közük.
Dóra egymás után többször is pislogott. Az arcáról egy pillanatra lepattant a magabiztosság máza, de a szemtelensége, ahogy várható volt, erősebbnek bizonyult a józan észnél.