— Csomagoljon össze, Eszterkém. Dórával mindent alaposan átbeszéltünk, és arra jutottunk, hogy az önök helyzetében a budapesti lakáshoz ragaszkodni már nem méltóság kérdése, hanem puszta makacsság.
— Egy ideig ellesznek a nyaralóban, friss levegőn, ide pedig beköltözik Dóra a gyerekekkel.
Mária Timofejevna, az én felbecsülhetetlen értékű anyósom, úgy állt az előszobában, mint egy diadalmas hadvezér, aki megérkezett begyűjteni a jogosnak hitt zsákmányt.
A háta mögött Dóra toporgott, a sógornőm, aki máris gyakorlott tulajdonosi tekintettel mérte végig az olasz tapétáimat, és szemmel láthatóan fejben már a saját bútorait rendezgette a nappaliban.
A férjem elveszítette a vállalkozását, mi pedig állítólag teljesen pénz nélkül maradtunk. Legalábbis ezt a változatot engedtük kiszivárogni a rokonság felé. A valóságban Gábor mindössze időben bezárta a veszteséges céget, megszabadult a kétes üzlettársaktól, és még jó előre biztonságos helyre terelte a magánvagyonunkat.
Semmiféle összeomlás nem történt. Csakhogy a „csőd” szó úgy hatott a férjem családjára, mint a vérszag a cápákra.
Gábor hosszú éveken át kényelmes, éjjel-nappal elérhető pénzkiadó automata volt számukra. A cége bonyolult műszaki berendezések beszerzésével és szállításával foglalkozott, ő pedig szinte pihenőnap nélkül dolgozott, miközben Dóra — aki az anyja erőfeszítéseinek hála elvégzett valami meglehetősen különös főiskolát — gyakrabban váltogatta a munkahelyeit, mint más a táskáját.
Valahányszor a sógornőmnél újabb „önkeresési korszak” kezdődött, Mária Timofejevna azonnal felhívta a fiát, és tragikus hangon emlékeztette: „Hiszen a bátyja vagy, kötelességed segíteni!” A báty pedig segített. Kifizette a tanfolyamokat, rendezte a bankkártyás tartozásokat, sőt még tengerparti nyaralásokat is vásárolt.
És most, amikor szerintük elapadt a pénzcsap, egyetlen pillanat alatt felszínre került, mit is gondolnak rólunk valójában. Úgy vélték, meggyengültünk, ezért eljöttek felosztani mindazt, amiről azt hitték, még megmaradt utánunk.
— Milyen megható, váratlan családi jótékonysági akció, mama — jegyeztem meg szelíden, miközben a konyhapultnak támaszkodtam.
— Kérem, ne kezdje ezeket a csípős megjegyzéseket.
— Úgy látom, önök elhatározták, hogy erőszakkal tesznek boldoggá bennünket, méghozzá különösen nagy tételben.
— Én kizárólag a család érdekében cselekszem! — emelte fel büszkén az állát az anyósom, és utcai cipőben egyenesen besétált a nappaliba.
— Gábor most munka nélkül van, maguknak egy fillérjük sincs. A rezsit sem tudják majd fizetni. Dóra viszont itt lakik majd, és rendezi a számlákat. Mi ebben a rossz? A vér szerinti rokonoknak össze kell tartaniuk.