Anna közben megette a pizzája maradékát, kezet mosott, majd leült a laptopja elé, mintha a konyhai csata után egyszerűen visszakapcsolna a saját életébe. Péter a konyhában maradt; maga elé rendelt sushit, és komoran rágta a tekercseket, egyáltalán nem úgy, mint aki vacsorának örül.
Nagyjából egy óra múlva halkan résnyire nyílt a vendégszoba ajtaja. Erzsébet, már hálóingben, óvatosan kiosont, és a hűtő felé lopakodott.
– Felesleges keresgélnie, kefiren kívül nincs benne semmi – szólalt meg Anna anélkül, hogy hátrafordult volna.
Az asszony összerezzent.
– Csak vizet akartam inni.
– A víz a szűrőkancsóban van. A kefirt pedig a helyében nem bontanám fel, holnap lejár a szavatossága. Ki tudja, a kényes gyomra hogyan reagálna rá.
– Nagyon csípős lett a nyelved, Anna. Régebben olyan kedves kislány voltál.
– Régebben maga sem öntötte a munkámat a vécébe, Erzsébet.
– Én csak jót akartam!
– Nem. Maga azt akarta bebizonyítani, hogy ebben a lakásban ki parancsol. Meg akarta mutatni, hogy nekem a tűzhely mellett a helyem, lehetőleg az ön felügyelete alatt. Csakhogy most van egy apró probléma: a tűzhelyen nincs semmi.
– Azt hiszed, győztél? – Erzsébet közelebb lépett, a hangja halkabbá vált, szinte sziszegett. – Péter mindig mellettem fog állni. Én vagyok az anyja.
– Péter a józan ész oldalán áll. És a józan ész jelenleg azt súgja neki, hogy az ön jelenete miatt nem ehetett a kedvenc leveséből.
– Túl sós volt! – vágta rá makacsul az asszony.
– Rendben. Akkor ellenőrizzük.
Anna felállt, odament a szemeteshez, és kivett belőle egy kicsi, bébiételes üveget.
– Ez meg mi? – ráncolta a homlokát Erzsébet.
– Egy adag borscs. Mielőtt maga belépett a konyhába, félretettem a kolléganőmnek. Megkért, vigyek neki kóstolót, mert elkérné a receptet. Szólítsuk ide Pétert, és kóstolja meg maga előtt?
Erzsébet arca előbb elsápadt, majd pillanatok alatt bíborszínűre váltott.
– Te… te ezt direkt rendezted így!
– Nem én rendeztem így, hanem az élet. Nos? Hívjuk Pétert? Vagy inkább kimondjuk, hogy a borscs teljesen rendben volt, csak az ön viselkedése nem?
Erzsébet nem felelt. Csak állt, és nehézkesen vette a levegőt. Ekkor Péter jelent meg a folyosón.
– Mi ez a zaj? Már megint vitatkoztok?
– Dehogy, Péterkém – sietett a válasszal az anyja. – Csak… a holnapi reggeliről beszélgettünk. Anna palacsintát ígért.
– Nem ígértem – javította ki Anna nyugodtan. – Holnap Péterrel útközben beülünk reggelizni egy kávézóba, mielőtt munkába megyünk. Maga pedig, mama, rendelhet élelmiszert házhoz. Felteszem önnek az alkalmazást.
– Én nem értek ezekhez a kütyükhöz!
– Akkor ideje lesz megtanulni. Vagy marad a kefir.
Másnap reggel Erzsébet szokatlanul csendes volt. Nem tett megjegyzést a függöny színére, nem rendezgette át a fűszeres üvegcséket, és nem kutatott újabb „javítanivaló” után a konyhában. Amikor Anna és Péter indulni készültek, kilépett utánuk az előszobába.
– Péter, mikor jössz haza?
– Későn, anya. Megbeszélésünk lesz.
– És… az ebéd?
– Bent eszünk az irodában. Anna, indulhatunk?
– Igen, menjünk.
Az ajtó becsukódott mögöttük, Erzsébet pedig egyedül maradt a néma, üres lakásban. Egész nap egyik szobából a másikba bolyongott, benézett a szekrényekbe, kinyitott néhány fiókot, de mindenütt makulátlan rend fogadta. Pont olyan rend, amelyet szívesen felforgatott volna azzal az ürüggyel, hogy ő csak segíteni akar.
Dél körül az éhség már komolyan kínozni kezdte. Kinyitotta a hűtőt. Kefir. Egyetlen tojás. Fél fej hagyma.
– Gúnyt űz belőlem – suttogta sértetten. – Egészen biztosan gúnyt űz.
Végül a tűzhely felé fordult, elhatározva, hogy legalább valami egyszerű ételt megpróbál készíteni magának.