Csakhogy a főzőlap nem adta meg magát olyan könnyen. A modern indukciós panel csak akkor volt hajlandó életre kelni, ha az ember pontosan a megfelelő gombokat érintette meg, márpedig Erzsébet ezeket eddig következetesen semmibe vette. Valahányszor használni kellett volna, inkább Annát hívta, hogy „kapcsolja be ezt az ördögi szerkezetet”.
Ekkor megcsörrent a telefon az éjjeliszekrényen. Erzsébet kelletlenül vette kézbe. Anna üzenete volt:
„A tűzhely használati útmutatója a mosogató alatti első fiókban van. A Wi-Fi jelszó az esküvőnk dátuma, Péter tegnap elmondta. A házhozszállítós alkalmazásban hozzáadtam a kártyámat, rendelhet rajta élelmiszert legfeljebb 8000 Ft értékben. Kérem, ne vegyen semmi fölöslegeset.”
Erzsébetben hirtelen fellobbant a düh. Legszívesebben a falhoz vágta volna a készüléket, de ehelyett… megnyitotta az alkalmazást. Az ételek képei túlságosan csábítóak voltak ahhoz, hogy csak úgy ellenálljon nekik.
Este, amikor a házaspár hazaért, már az előszobában ínycsiklandó illat fogadta őket.
– Nahát! – Péter elsőként dugta be a fejét a konyhába. – Fasírt? Anya, akkor mégis megtaláltad a lisztet?
– Zsemlemorzsát rendeltem – felelte Erzsébet szárazon, anélkül hogy a menyére nézett volna. – Meg húst. És zöldséget.
Az asztalon egy serpenyőben aranybarnára sült fasírtok sorakoztak, mellette pedig egy fazék krumplipüré gőzölgött.
– Üljetek le enni – utasította őket Erzsébet. – Nehogy megint azt mondjátok, éheztetlek benneteket.
Anna helyet foglalt, kezébe vette a villát, és óvatosan levágott egy falatot a fasírtból.
– Na? – kérdezte Erzsébet kihívó hangon. – Ugye nem túl sós?
Anna lassan megrágta, közben végig az asszony szemébe nézett.
– Pont annyi benne a só, amennyi kell. Majdnem olyan finom, mint az én borscsom.
Péter félrenyelte a vizet, Erzsébet pedig hirtelen az ablak felé fordult.
– A receptet az interneten találtam – morogta. – Azt írták róla, hogy „tökéletes fasírt”.
– Az a fontos, hogy sikerült boldogulnia az alkalmazással – mosolyodott el Anna. – Ez nagy előrelépés.
– Azért ne ünnepelj idő előtt – fordult vissza Erzsébet, és a szemében újra megvillant a jól ismert szikra, bár most már nem volt benne az a régi rosszindulat. – Holnap megtanulom, hogyan kell egy egész hétre bevásárolni. És ha megint azt a rettenetes cikóriádat veszed rendes kávé helyett, én választom ki a legjobb fajtát. A te kártyáddal.
– Megegyeztünk, anya – bólintott Anna. – De akkor egy szabály van: ételt többé nem öntünk ki. Akkor sem, ha ön szerint hiányzik belőle egy csipetnyi erő.
– Majd meglátjuk – ült le Erzsébet a menye elé. – Egyébként, Anna… az a szardellás pizzád tényleg finom volt?
Anna Péterre kacsintott.
– Szeretné, ha holnap rendelnénk kettőnknek?
– Hármunknak! – vágta rá Péter. – Én is hajlandó vagyok kockáztatni.
Erzsébet, mióta náluk lakott, most először mosolyodott el igazán. Halványan, alig észrevehetően, de őszintén.
– Rendben. De csak akkor, ha rendes sajt van rajta, nem az a gumis vacak, amit te szeretsz.
A viszály persze nem oldódott meg egyetlen vacsorával, és bőven akadtak még előttük kisebb-nagyobb csaták a konyháért, a szokásokért és a határokért. De ebben a lakásban többé nem repültek fazekak a mosogatóba. Néha a rendhez nem az kell, hogy valaki hangosabban parancsoljon, hanem hogy világossá váljon: a háznak egy gazdasszonya van, a vendégeknek viszont mindig lehet választási lehetőséget kínálni. Még akkor is, ha minden egy üres fazékkal és egy egyszemélyes rendeléssel kezdődik.