– Tegnap az utolsó szemig elhasználtam ahhoz a süteményhez, amit ön „gumitalpnak” nevezett, aztán odaadott a madaraknak. Úgyhogy liszt nincs. Ja, és hús sincs, mellesleg. Az mind abban a borscsban volt, amelyik most a lefolyóban úszik.
– Te most gúnyt űzöl belőlem? – Erzsébet kiviharzott a folyosóra, kezében még mindig a habverőt szorongatva. – Miből főzzek szerinted?
– Szeretetből és gondoskodásból, mama. Hát nem ez a legfontosabb hozzávaló egy rendes háztartásban?
Ekkor megcsikordult a kulcs a zárban. Péter lépett be, fáradtan dörzsölve a szemét. Megállt, beleszimatolt a levegőbe, és az arca felderült.
– Ó, pizza? Anna, te egy angyal vagy. Majd éhen halok, ebédelni sem volt időm.
– Az nem a tiéd, kisfiam! – kiáltotta Erzsébet, és már rohant is felé. – Magának rendelte. Egy személyre! El tudod képzelni ezt az önzést?
Péter megtorpant, tekintete az anyjáról a feleségére vándorolt.
– Ezt hogy értsem? Akkor mi lesz vacsorára? Anna, hol a borscs? Egész nap arra gondoltam.
– Kérdezd édesanyádat – felelte Anna tömören, miközben felnyitotta a dobozt, és beleharapott a forró, illatos szeletbe.
– Anya?
– Túl sós volt, Péterkém! Kiöntöttem. A te érdekedben.
– Túl sós? – Péter homloka ráncba szaladt. – Tegnap két tányérral ettem belőle. Tökéletes volt.
– Csak neked tűnt annak! – Erzsébet kétségbeesetten széttárta a karját. – A sok stressztől már az ízlelésed sem működik rendesen. Nekem anyaként kötelességem vigyázni az egészségedre. Anna meg persze nem akar újra főzni, inkább látványosan tömi magába ezt a dobozos vacakot.
– Várj csak – Péter bement a konyhába, és belenézett az üres mosogatóba. – Te tényleg kiöntöttél egy ötliteres fazéknyi húst és zöldséget csak azért, mert úgy érezted, sok benne a só?
– Nem úgy éreztem. Úgy is volt!
– És akkor én most mit egyek?
– Mama majd kitalál valamit – szólt be Anna a nappaliból. – Épp lisztet keresett.
– Nincs itthon semmi használható, Péterkém – mondta Erzsébet hirtelen elgyengült hangon. – A feleséged egyszerűen képtelen normálisan beosztani a pénzt és megtervezni a bevásárlást.
– Anya, Anna minden héten lista alapján vásárol. Ha te kidobod a kész ételt, attól még nem ő tervez rosszul. Az csak azt jelenti, hogy miattad nincs vacsoránk.
– Te… te engem hibáztatsz? – Erzsébet szemében könnyek csillantak. – Idejöttem hozzátok egy egész hónapra, hogy segítsek, hogy rendbe tegyem az életeteket, hogy végre normálisan egyél…
– Az elmúlt öt évben is normálisan ettem, amíg kettesben éltünk – vágta el Péter. – Anna, adsz egy falatot?
– Nem – Anna magához húzta a pizzásdobozt. – Szardella van rajta. Utálod.
– Most már mindegy. Akár azt a tegnapi talpat is megenném, amit sütöttél.
– A talpat mama megetette a galambokkal – emlékeztette Anna. – Úgyhogy sajnálom.
Péter nagyot sóhajtott, majd az anyjához fordult.
– Anya, nagyon nehéz napom volt. Arra vágytam, hogy hazaérjek, egyek egy tányér borscsot, aztán lefeküdjek aludni. Ehelyett üres konyhát találok és veszekedést. Kérlek, menj be a szobádba. Rendelek valamit.
– Én nem eszem ebből a dobozos méregből! – jelentette ki Erzsébet méltóságteljes sértettséggel.
– Akkor feküdj le éhesen.
Az este feszült, nyomasztó csendben telt. Erzsébet magára zárta a vendégszoba ajtaját, és időről időre súlyos, teátrális sóhajok szűrődtek ki onnan.