Az üres fazék csattanása a mosogató alján akár záróakkordja is lehetett volna ennek a megaláztatásokból komponált jelenetnek. Erzsébet a konyha közepén állt, kihúzta magát, és a tekintetében valami rideg, győztes fény villant. Még arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje selyemköntöséről a ráfröccsent cseppeket.
Anna a küszöbnél dermedt meg. Lassan leengedte a kezében tartott telefont.
– Az egészet? – kérdezte halkan, arca rezzenéstelen maradt.
– Az egészet! – vágta rá az anyósa, diadalmas mozdulattal törölgetve a kezét a konyharuhába. – Ezt nem lehetett megenni. Csupa só, csupa méreg. Nem fogom hagyni, hogy ezzel a löttyel tönkretedd a fiamat. Egyáltalán felfogod, hogy Péter gyomra érzékeny? Vagy szándékosan akarod kikészíteni?
– Péter gyomrának semmi baja, Erzsébet. Tegnap három tányérral evett ebből a borscsból, és még repetát is kért.
– Udvariasságból ette! – csattant fel Erzsébet, és közelebb lépett. – Az én fiam túl jól nevelt ahhoz, hogy megmondja neked az igazat. De én itt vagyok, hogy kimondjam helyette. Te nem vagy háziasszony, Annácska. Te egy félresikerült véletlen vagy.
Anna az órára pillantott. Este hat volt. Péter nagyjából egy óra múlva ér haza. Máskor ilyenkor már sietve sürgölődött: pirítóst készített, salátát szeletelt, vagy bármi mással próbálta tompítani a második anyjával való együttélés szúrós éleit. Ma azonban valami megpattant benne. Talán éppen az a hang volt az, amikor a fedő a mosogatóba repült.
– Tehát nincs borscs – állapította meg nyugodtan.
– Nincs. És ne is reménykedj benne, hogy engedem újra összefőzni ezt a förmedvényt. Majd én elkészítem a vacsorát.
– Kár volna fáradoznia – mondta Anna, és ismét feloldotta a telefonja kijelzőjét. – Már intézkedtem.
– Miféle intézkedés? – húzta össze gyanakodva a szemét Erzsébet. – Csak nem rohansz a boltba valami készételért?
– Nem, ugyan minek. Egyszerűen rendeltem egy pizzát.
Az anyósa úgy kapott levegő után, mintha félrenyelt volna.
– Pizzát? Vacsorára? A férjednek, aki naponta tíz órát dolgozik?
– Nem a férjemnek – felelte Anna, és rányomott a fizetés gombjára az alkalmazásban. – Egy személyre kértem. Magamnak. Dupla szardellával és csípős paprikával. Péter ezeket ki nem állhatja, ezt ön is pontosan tudja.
– És Péter? – Erzsébet szinte lerogyott egy székre. – És én?
– Ön az imént közölte, anya, hogy majd maga főz vacsorát. Tessék, rajta. Az alapanyagok a hűtőben vannak, a fazék pedig a mosogatóban. Csak előbb mossa el, mert zsíros csíkok maradtak rajta.
– Te… te most szemtelenkedsz velem? – remegett meg Erzsébet hangja. – A sértett büszkeséged miatt éhen hagyod a családodat?
– Miért maradnának éhen? Ön itt van, maga a konyhaművészet zsenije, a gyomrok védelmezője. Péter bizonyára boldogan megkóstolja majd az ön kímélő vacsoráját. Én viszont ma szabadnapos vagyok. A hálóban fogok pizzát enni, és megnézek egy sorozatot.
Anna hátat fordított, és elindult a szobája felé, Erzsébetet pedig magára hagyta az üres, koszos fazékkal. Negyven perc múlva megszólalt a csengő. A futár átnyújtotta a dobozt, amelyből fokhagyma és fűszerek mennyei illata áradt.
– Anna! – hallatszott ki Erzsébet hangja a konyhából. – Hol van a liszt? Nem találom a lisztet!
Anna a folyosóra lépett, kezében a pizzásdobozzal.
– A jobb oldali szekrényben, a felső polcon. A kedvenc cikóriája mellett.
– Itt üres minden!
– Ó, igen, most már rémlik.