Aztán Erzsébet hangosan, úgy, hogy az egész asztal hallja, megszólalt:
– Mária, ezt elsóztad. Talán a céklát. Vagy a heringet nem áztattad ki rendesen.
A huszonöt ember egyszerre némult el. Valaki zavartan a tányérjába bámult. Én pedig éreztem, ahogy forróság önti el a fülemet.
– Akkor főzz magadnak – mondtam. – A konyha üres.
Erzsébet összerezzent.
– Csak vicceltem – mentegetőzött. – Miért kell rögtön így reagálni?
– Ez nem rögtön van – feleltem. – Három napja főzök huszonöt emberre. Ingyen. A te születésnapodra. Az én házamban.
A csend olyan sűrű lett, mintha a levegő is megállt volna. István letette a dugóhúzót az asztalra.
– Mária – szólalt meg halkan. – Ezt majd később.
– Később mikor? – kérdeztem. – Miután még harminc tányért elmosogattam?
Kimentem a konyhába. Reszketett a kezem. Nem félelemtől, hanem a dühtől. Tizenkét év. Szinte megszámlálhatatlan vendégség. És Erzsébettől egyszer sem hallottam egyetlen őszinte „köszönöm”-öt sem. Csak a kifogások jöttek: kevés a só, sok a só, nem jó az abrosz, rosszul állnak az evőeszközök.
Este, amikor a vendégek végre hazamentek, István megjelent a konyhaajtóban.
– Megaláztál a húgom előtt – mondta.
Épp a poharakat mostam. Huszonhat darabot, mert Erzsébet egyet eltört, és még bocsánatot sem kért érte.
– Te pedig engem aláztál meg huszonöt ember előtt – válaszoltam. – Azzal, hogy hallgattál.
Nem mondott semmit. Bement a hálószobába, és keményen, szinte dühből csukta be maga mögött az ajtót.
Én egyedül maradtam a mosogatással. Ahogy mindig.
Aznap este össze is számoltam: nyolcvanöt tányér, huszonöt pohár, három tepsi, öt fazék, salátástálak, szószos edények, evőeszközök. Két óra húsz perc tiszta munka a mosogatónál. Éjjel egykor végeztem. Lekapcsoltam a villanyt, és leültem a konyhai hokedlire. Égett a hátam. Az ujjaim megduzzadtak a forró víztől.
Egy héttel később István közölte, hogy szilveszterre harminc vendég jön hozzánk.
Harminc. Már meg sem lepődtem. Fogtam egy papírlapot, felírtam rá a számot, és kitűztem a hűtőre.
Három napig készültem. Huszonkilencedikén kezdtem. Kocsonya, aszpikos hús, háromféle saláta, halas pite, sült kacsa, parasztkrumpli, hidegtálak, falatkák, két torta. István vett egy fenyőt, felállította a nappaliban, és rárakott egy fényfüzért. Ezzel ő letudta a maga részét.
December harmincegyedikén délután négykor felkötöttem a kötényemet. Ugyanazt a kéket, amelynek zsebében mindig ott tartottam a konyharuhát. Tizenkét éve hordtam. Kifakult, néhol már kikopott az anyaga, az egyik pántját kétszer kellett visszavarrni.
A vendégek este hétkor kezdtek érkezni. Kilenc körül már tele volt a nappali: harminc ember. Unokatestvérek, kollégák, szomszédok, Erzsébet a férjével. István az ajtóban állt, kezet rázott, ölelgetett, vállakat veregetett. Én pedig vittem az ételeket a konyhából a nappaliba. Oda-vissza. Újra és újra.
Fél tizenegykor kitettem az asztalra a negyedik adag hidegtálat, mert az első hármat már eltüntették, aztán visszamentem a konyhába a meleg ételért. A kacsa még a sütőben sült készre. A krumpli közben kihűlt a fazékban, újra kellett melegíteni. Feltettem a serpenyőt a tűzre.
István benézett hozzám. A nyakkendője félrecsúszott, az arca kipirult, a kezében pohár volt.
– Hol van már a meleg? – kérdezte. – Várják a vendégek. Gábor harmadszor kérdezi.
A tűzhely mellett álltam. A kötényem foltos volt. A kezem hagyma-, fokhagyma- és halszagú. A fal túloldalán harminc ember nevetett; mindet ő hívta meg, és mindet én etettem.
– Mindjárt kész – mondtam.
– Akkor igyekezz egy kicsit – kortyolt bele a poharába. – Mégiscsak ünnep van.
Ünnep. Három napja főztem. Harmincegyedikén reggel hatkor keltem. Nem sminkeltem ki magam, a hajamat sem csináltam meg. Nem volt rá időm. Át sem öltöztem: a kötény alatt ugyanaz a pulóver volt rajtam, amelyben a halat tisztítottam.
István visszament a nappaliba. Hallottam, ahogy odakint vidáman bejelenti: „Mindjárt jön, a meleg már úton van!” Aztán nevetés hallatszott.
Lenéztem a saját kezemre. Vörös volt. Érdes. És ott éktelenkedett rajta egy friss égésnyom.