Aztán sarkon fordult, és kiment.
Én viszont nem hagytam ott semmit. Végigcsináltam az egészet, mert pontosan tudtam, mi várna rám másnap: a zsír ráköt az edényekre, a leves maradéka odaszárad a fazék oldalára, és minden egyes darabot kétszer annyi ideig kellene sikálni.
Reggel István már a makulátlan asztalnál ült, kávét kortyolgatott, közben a telefonját görgette.
– Jó kis este volt – jegyezte meg elégedetten. – Mindenki jól érezte magát.
Nem szóltam semmit. A kezem sajgott, a hátam hasogatott. Tizennégy órát dolgoztam megállás nélkül, és egyetlen „köszönöm” sem jutott nekem.
Mégis hallgattam. Ahogy mindig.
Három hónappal később István kitalálta, hogy grillezést rendezünk. Tizenöt embert hívott meg, a munkahelyi kollégáit. Szerinte az egész nem volt nagy ügy: „Csak megsütünk egy kis húst, semmi bonyolult.”
A „semmi bonyolult” nálunk azt jelentette, hogy két napon át pácoltam a sertéshúst és a csirkét, összeraktam háromféle salátát, lepényeket sütöttem, krumplit főztem, zöldségtálat készítettem, eldobható tányérokat és evőeszközöket vettem – amelyek természetesen így sem bizonyultak elegendőnek, ezért végül a rendes tányérokat is mosogathattam. Kivittem az asztalokat a kertbe, a székeket pedig egyenként cipeltem ki a házból.
István közben a grill mellett állt, és a húst forgatta.
Az egyik kollégája, Gábor, egy nagydarab, bajuszos férfi, megkóstolta a sültet, megtörölte a száját egy szalvétával, majd elismerően bólintott.
– István, arany kezed van. Ez a hús valami fantasztikus.
– Igyekszem – mosolyodott el István, és megfordította a nyársakat.
Senki sem kérdezte meg, ki készítette a pácot. Senkinek nem tűnt fel a három hatalmas tál saláta sem. Gábor már a negyedik adag kapros krumplit szedte magának, amikor István felé fordult.
– Figyelj, legközelebb is lehetne nálatok? Nálam kicsi az udvar.
– Persze! – vágta rá István, és barátian vállon veregette. – Ugye, Mária?
Éppen egy tálcányi maszatos tányérral álltam ott. A kezem olajos volt, a kötényem foltos, és tizenöt ember fordította rám a tekintetét.
– Két napig készültem erre – mondtam halkan, de tisztán. – Tizennégy órát dolgoztam vele. Pác, saláták, lepény, krumpli, zöldségek. Nekem eddig pontosan nulla alkalommal mondott bárki köszönetet.
Gábor megdermedt, a villa a szája előtt maradt. István arca elsápadt.
– Ugyan már – próbált nevetni, de erőltetett volt a hangja. – Vendégek előtt vagyunk. Nem kell ezt így.
– Én nem „így” csinálom – feleltem. – Csak számolok.
Később, amikor a boltból tartottunk hazafelé – még be kellett ugranunk plusz kenyérért, mert megint kevés lett –, István egy darabig némán vezetett. Aztán megszólalt:
– Megaláztál a kollégáim előtt.
– Te pedig tizenkét éve szolgálónak mutatsz be előttük – válaszoltam. – Csak azt valahogy senki sem tartja számon.
Erre már nem mondott semmit. Bekapcsolta a rádiót, és hazáig egyetlen szót sem váltottunk.
Este telefonált Erzsébet, István nővére. A családi és baráti összejöveteleink után rendszeresen jelentkezett. Nem engem hívott, hanem Istvánt, de a konyhából így is hallottam minden szót.
– Erős természetű ez a feleséged – mondta Erzsébet. – De hát te vagy a férje, István. Ez a te házad. Tegyél rendet.
Rendet. Náluk a rend azt jelentette, hogy Mária csendben marad, és kiszolgál mindenkit.
Elmostam az utolsó tepsit, felakasztottam a kötényemet a kampóra, és lefeküdtem.
Szeptemberben Erzsébet úgy döntött, nálunk tartja a születésnapját. Ötvenkét éves lett. István anélkül, hogy engem akár egyetlen szóval megkérdezett volna, felajánlotta neki a házunkat. Huszonöt vendégre számítottak.
Hétfőn tudtam meg. Az ünnepség szombaton volt. Öt nap maradt.
– István – mondtam –, megint nem kérdeztél meg.
– Hová menne szegény? – ült a kanapén, és a híreket pörgette a telefonján. – Kicsi a lakása. Nálunk meg van nagy nappali.
– Nálunk van nagy nappali – ismételtem. – Főzni viszont én fogok.
– Majd segít.
Erzsébet nem segített. Szombat reggel érkezett, új ruhában, frissen elkészített frizurával. Leült az asztalhoz, és onnantól kezdve utasításokat osztogatott.
– Mária, a rózsákat abba a magas vázába tedd. Mária, inkább a fehér abroszt vedd elő. Mária, a salátát apróbbra vágd, az egyik barátnőmnek rosszak a fogai.
Én hallgattam, és apróbbra vágtam a salátát.
Délután háromra minden a helyére került. A huszonöt vendég leült az asztalhoz. István bort bontott, Erzsébet mosolyogva fogadta a jókívánságokat, én pedig a tűzhelynél álltam, és adagoltam a forró ételt a tányérokra.
A második pohárköszöntő után Erzsébet vett magának az egyik fogásból, és megízlelte.