„Te úgyis szeretsz főzni” mondta István vállat vonva, miközben a feleség két nap alatt húsz vendég vacsoráját szervezte

Idegőrlő, igazságtalan a mindig rám maradó feladat.
Történetek

Aztán sarkon fordult, és kiment.

Én viszont nem hagytam ott semmit. Végigcsináltam az egészet, mert pontosan tudtam, mi várna rám másnap: a zsír ráköt az edényekre, a leves maradéka odaszárad a fazék oldalára, és minden egyes darabot kétszer annyi ideig kellene sikálni.

Reggel István már a makulátlan asztalnál ült, kávét kortyolgatott, közben a telefonját görgette.

– Jó kis este volt – jegyezte meg elégedetten. – Mindenki jól érezte magát.

Nem szóltam semmit. A kezem sajgott, a hátam hasogatott. Tizennégy órát dolgoztam megállás nélkül, és egyetlen „köszönöm” sem jutott nekem.

Mégis hallgattam. Ahogy mindig.

Három hónappal később István kitalálta, hogy grillezést rendezünk. Tizenöt embert hívott meg, a munkahelyi kollégáit. Szerinte az egész nem volt nagy ügy: „Csak megsütünk egy kis húst, semmi bonyolult.”

A „semmi bonyolult” nálunk azt jelentette, hogy két napon át pácoltam a sertéshúst és a csirkét, összeraktam háromféle salátát, lepényeket sütöttem, krumplit főztem, zöldségtálat készítettem, eldobható tányérokat és evőeszközöket vettem – amelyek természetesen így sem bizonyultak elegendőnek, ezért végül a rendes tányérokat is mosogathattam. Kivittem az asztalokat a kertbe, a székeket pedig egyenként cipeltem ki a házból.

István közben a grill mellett állt, és a húst forgatta.

Az egyik kollégája, Gábor, egy nagydarab, bajuszos férfi, megkóstolta a sültet, megtörölte a száját egy szalvétával, majd elismerően bólintott.

– István, arany kezed van. Ez a hús valami fantasztikus.

– Igyekszem – mosolyodott el István, és megfordította a nyársakat.

Senki sem kérdezte meg, ki készítette a pácot. Senkinek nem tűnt fel a három hatalmas tál saláta sem. Gábor már a negyedik adag kapros krumplit szedte magának, amikor István felé fordult.

– Figyelj, legközelebb is lehetne nálatok? Nálam kicsi az udvar.

– Persze! – vágta rá István, és barátian vállon veregette. – Ugye, Mária?

Éppen egy tálcányi maszatos tányérral álltam ott. A kezem olajos volt, a kötényem foltos, és tizenöt ember fordította rám a tekintetét.

– Két napig készültem erre – mondtam halkan, de tisztán. – Tizennégy órát dolgoztam vele. Pác, saláták, lepény, krumpli, zöldségek. Nekem eddig pontosan nulla alkalommal mondott bárki köszönetet.

Gábor megdermedt, a villa a szája előtt maradt. István arca elsápadt.

– Ugyan már – próbált nevetni, de erőltetett volt a hangja. – Vendégek előtt vagyunk. Nem kell ezt így.

– Én nem „így” csinálom – feleltem. – Csak számolok.

Később, amikor a boltból tartottunk hazafelé – még be kellett ugranunk plusz kenyérért, mert megint kevés lett –, István egy darabig némán vezetett. Aztán megszólalt:

– Megaláztál a kollégáim előtt.

– Te pedig tizenkét éve szolgálónak mutatsz be előttük – válaszoltam. – Csak azt valahogy senki sem tartja számon.

Erre már nem mondott semmit. Bekapcsolta a rádiót, és hazáig egyetlen szót sem váltottunk.

Este telefonált Erzsébet, István nővére. A családi és baráti összejöveteleink után rendszeresen jelentkezett. Nem engem hívott, hanem Istvánt, de a konyhából így is hallottam minden szót.

– Erős természetű ez a feleséged – mondta Erzsébet. – De hát te vagy a férje, István. Ez a te házad. Tegyél rendet.

Rendet. Náluk a rend azt jelentette, hogy Mária csendben marad, és kiszolgál mindenkit.

Elmostam az utolsó tepsit, felakasztottam a kötényemet a kampóra, és lefeküdtem.

Szeptemberben Erzsébet úgy döntött, nálunk tartja a születésnapját. Ötvenkét éves lett. István anélkül, hogy engem akár egyetlen szóval megkérdezett volna, felajánlotta neki a házunkat. Huszonöt vendégre számítottak.

Hétfőn tudtam meg. Az ünnepség szombaton volt. Öt nap maradt.

– István – mondtam –, megint nem kérdeztél meg.

– Hová menne szegény? – ült a kanapén, és a híreket pörgette a telefonján. – Kicsi a lakása. Nálunk meg van nagy nappali.

– Nálunk van nagy nappali – ismételtem. – Főzni viszont én fogok.

– Majd segít.

Erzsébet nem segített. Szombat reggel érkezett, új ruhában, frissen elkészített frizurával. Leült az asztalhoz, és onnantól kezdve utasításokat osztogatott.

– Mária, a rózsákat abba a magas vázába tedd. Mária, inkább a fehér abroszt vedd elő. Mária, a salátát apróbbra vágd, az egyik barátnőmnek rosszak a fogai.

Én hallgattam, és apróbbra vágtam a salátát.

Délután háromra minden a helyére került. A huszonöt vendég leült az asztalhoz. István bort bontott, Erzsébet mosolyogva fogadta a jókívánságokat, én pedig a tűzhelynél álltam, és adagoltam a forró ételt a tányérokra.

A második pohárköszöntő után Erzsébet vett magának az egyik fogásból, és megízlelte.

Életidő