— Arra, hogy anyám a nyakadban van? — vágta rá Gábor, és a hangja egyre élesebbé vált. — Arra, hogy belefáradtál? Ugyan már, Eszter! Ki nem fárad el? Azt hiszed, én nem vagyok kimerült? Nap mint nap dolgozom, hajtom magam, hogy legyen miből élni!
— És szerinted én mit teszek?! — szakadt ki Eszterből, a hangja megbicsaklott, mégis állta a tekintetét. — Itt vagyok bezárva, mintha szolgáló lennék. Reggeltől estig, estétől reggelig. Már azt sem tehetem meg, hogy egyszerűen kilépjek az ajtón!
— Akkor fogadunk mellé valakit — felelte Gábor szárazon, mintha csak egy apró háztartási gondról lenne szó. — Ha neked ez ekkora teher.
— Nem erről beszélek! — Eszter torkát szorítani kezdték a könnyek, de nem engedte ki őket. Nem most. Nem ezek előtt. — Hanem arról, hogy te meg sem próbálsz meghallani engem. Úgy nézel át rajtam, mintha nem is léteznék.
— Jaj, ne kezdjük már megint ezt a női drámát — intett türelmetlenül Gábor. Aztán Mónika felé fordult. — Mónika néni, itt marad anyámmal?
— Hogyne maradnék — húzta ki magát Mónika győztes mosollyal. — Anita is itt lesz velem. Majd mi gondját viseljük rendesen.
— Rendben. — Gábor már az ajtó irányába lépett. — Te pedig, Eszter, szedd össze a holmidat. Menj el anyádhoz néhány napra. Rád fér egy kis pihenés.
Eszterben megállt a levegő.
Nem pihenés volt ez. Hanem eltávolítás. Szépen becsomagolva, gondoskodásnak nevezve, de mégis száműzetés.
— Elküldesz a saját otthonomból? — kérdezte halkan.
— Lehetőséget adok, hogy lenyugodj — válaszolta Gábor, és még csak hátra sem nézett. — Vagy inkább itt akarsz maradni, hogy tovább rendezd a jelenetet?
A háta mögül Anita halk, csúfondáros kuncogása hallatszott. Mónika már el is foglalta a helyét Ilona ágya mellett a fotelben, olyan elégedetten, mintha végre visszakapta volna a neki járó trónt. Ilona csukott szemmel feküdt, mozdulatlanul, ám Eszter észrevette, hogy az ajka szélén alig látható mosoly bujkál. Apró, elégedett görbület.
Abban a pillanatban valami elmozdult benne.
Nem roppant össze. Éppen ellenkezőleg: mintha egy régóta ferde kép végre a helyére csúszott volna.
— Tudod mit, Gábor? — szólalt meg csendesen, de minden szava tisztán csengett. — Elmegyek. Valóban elmegyek. Csakhogy nem néhány napra.
Gábor erre már megfordult. Az arcán őszinte értetlenség suhant át.
— Tessék?
— Azt mondom, végleg elmegyek. — Eszter maga is meglepődött, milyen könnyen jönnek a szavak, mintha eddig csak arra vártak volna, hogy végre kimondják őket. — Huszonhárom évet adtam neked. Huszonhárom évet töltöttem egy olyan asszony mellett, aki az első perctől fogva gyűlölt. Eltűrtem, hogy hazaess, és természetesnek vedd, hogy minden készen vár. Eltűrtem, hogy soha egyetlen köszönömöt se mondj. Neked én nem feleség voltam, hanem egy darab berendezés. Hasznos. Kéznél lévő. Ingyenes.
— Megbolondultál? — Gábor tett felé egy lépést. — Hallod te magad, miket beszélsz?
— Most hallom magam először igazán — rázta meg a fejét Eszter. — Évek óta először világos előttem minden. Elegem van abból, hogy senki sem vesz észre. Hogy bármi történik, a végén mindig én vagyok a hibás. Ha annyira tudjátok, hogyan kell Ilonáról gondoskodni, akkor tessék. Ápoljátok ti. Hiszen mind olyan odaadóak vagytok. Most megmutathatjátok.
— Eszter, térj már észhez! — pattant fel Mónika felháborodva. — Te vagy a felesége! Neked kötelességed van ebben a házban!
— Gábornak is voltak kötelességei — mutatott Eszter a férjére. — Szeretni. Megbecsülni. Mellettem állni. Ezekből hol maradt bármi is?
Gábor arca bíborvörössé vált. A keze ökölbe rándult, de nem emelte fel.
— Ezt még meg fogod bánni — préselte ki a fogai között. — Vissza fogsz jönni könyörögni. Hová mennél? Mid van neked egyáltalán?
— Először anyámhoz megyek. Aztán munkát keresek. Kiveszek egy szobát. — Eszter már indult is a háló felé, és előhúzta a szekrény mélyéből a régi utazótáskát. — Utána pedig majd kiderül.
Nem válogatott sokáig. Nem mérlegelt, nem tépelődött. Bedobta az iratait, néhány pulóvert, fehérneműt, a legszükségesebb holmikat. A mozdulatai meglepően biztosak voltak. Nem reszketett a keze, nem kapkodott a levegő után. A szíve nyugodt ritmusban vert. Különös béke szállta meg, olyan, mintha hosszú láz után először csillapodna a test, és végre teljes tüdővel lehetne lélegezni.
Gábor megállt a hálószoba küszöbén. Csak figyelte. Nem szólt. A tekintetében egy pillanatra zavartság jelent meg; nyilvánvaló volt, hogy erre nem készült fel. Arra számított, hogy Eszter sírni fog, mentegetőzni, talán összecsomagol ugyan, de félelemből, nem döntésből.
— Ezt most tényleg komolyan gondolod? — kérdezte végül, már jóval halkabban.
Eszter becsatolta a táska pántját. Aztán felegyenesedett, és hosszan ránézett.
Próbálta előhívni abból az arcból azt a régi fiút, akivel annak idején a piacon találkozott. Aki nevetve ígérte, hogy mindig vigyázni fog rá. Kereste benne a férfit, akibe beleszeretett. De nem látta többé. Csak egy idegent talált maga előtt: fáradtat, keserűt, elnehezült vonásokkal, kihunyt szemekkel.
— Ennél komolyabban semmit sem gondoltam még — mondta.
A táskát felemelve elhaladt mellette. A nappaliban Mónika arcán még ott ült a győzelem íze, Anita száján gúnyos félmosoly játszott. Eszter azonban már egyiküket sem engedte közel magához. Megállt Ilona ágya mellett.
Az idős asszony ekkor kinyitotta a szemét.
— Viszontlátásra — mondta Eszter halkan. — Gyógyuljon meg.
Ilona pillantásában hirtelen félelem lobbant fel. Mintha csak abban a percben fogta volna fel, hogy a játszma, amelyet olyan elégedetten irányított, talán nem úgy végződik, ahogyan elképzelte.
Eszter kilépett a lakásból, és maga mögött behúzta az ajtót.
A lépcsőházban metsző hideg fogadta. Valahol fent rosszul záródott egy ablak, a huzat végigsöpört a fordulókon. Szorosabban összehúzta magán a kabátot, markába fogta a táska fülét, és elindult lefelé.
Kint továbbra is tél volt. A hó ropogott a cipője alatt, a fagy az arcába mart, a levegő élesen csípte a tüdejét. Mégis melegség terjedt szét benne. Nem a kabáttól, nem a sietségtől. Valami belső, rég elfeledett érzés volt ez. Könnyűség. Talán szabadság.
Átvágott a havas udvaron, és minden egyes lépéssel távolabb került mindattól, ami odafent maradt: a lakástól, a szemrehányásoktól, az elhallgatásoktól, azoktól az emberektől, akik mellett lassan eltűnt önmaga elől.
Előtte nem bizonyosság várt, hanem ismeretlen út. Félelmetes volt, igen. De valahogy mégis helyesnek tűnt.
Eszter elmosolyodott.
Hónapok óta először igazán.
Aztán továbbindult a fehér, téli messzeség felé — oda, ahol talán végre elkezdődhetett az élete.