— Ilona néninek csupa seb a háta — jelentette ki Anita a konyha felől, miközben még mindig rágott. — Tegnap benéztünk hozzá, láttuk a saját szemünkkel.
— Micsoda sebekről beszélsz? — Eszternek egy pillanatra úgy rémlett, mintha megbillent volna alatta a padló. — Nincsenek rajta felfekvések. Naponta átnézem, bekenem, átfordítom…
— Persze, tagadd csak — vágta rá Mónika, és már indult is Ilona szobája felé. — Most majd én is meggyőződöm róla.
Eszter utána kapkodta a lépteit. Ilona az ágyban feküdt, viaszsápadt arccal, lehunyt szemmel. A mellkasa nehezen emelkedett, minden lélegzetvételénél halk, sípoló hang szökött ki belőle. Mónika minden finomkodás nélkül lerántotta róla a takarót, majd felgyűrte az idős asszony hálóingét.
— Hát ez mi, ha nem az?! — csattant fel, és ujjával az asszony hátára mutatott.
Eszter közelebb hajolt. Valóban volt ott egy halványan vörös folt, alig nagyobb egy pénzérménél. De ez nem volt felfekvés. Egyszerű bőrirritáció, ami a sok fekvéstől jelent meg, és amelyet ő minden áldott nap gondosan kezelt krémmel.
— Ez még nem seb — mondta halkan, erőt véve magán. — Csak kipirosodás, én…
— Hallgass! — Mónika hangja élesen hasított a szobába. — Azt hiszed, nekem magyarázod? Húsz évig dolgoztam ápolónőként, pontosan tudom, hogyan kezdődik az ilyesmi. Te tönkreteszed a nővéremet. Nem is akárhogy, hanem szándékosan!
— Maguk megőrültek? — Eszter hátralépett. Ujjai remegni kezdtek. — Én mindent megteszek érte. Mindent, amit csak bírok!
— Felhívjuk Gábort? — szólt közbe Anita, aki időközben visszasétált a konyhából, és még mindig tele volt a szája. — Hadd hallja ő is, mit csinál itt a felesége.
— Már hívom is — kapta elő Mónika a telefonját.
Eszter a szoba közepén maradt, mozdulatlanul. Belül valami fájdalmasan összerándult benne, mintha egy láthatatlan kéz csomóra húzta volna a gyomrát. Ez nem egyszerűen igazságtalan volt. Ez kegyetlenség volt. Három hónapja minden erejét, minden idejét, minden gondolatát Ilona körül forgatta. Lemondott magáról, a pihenésről, az életről, amely valaha az övé volt. És most ezért cserébe csak vádakat kapott. Gyanúsítgatást. Megalázást.
Ilona ekkor résnyire nyitotta a szemét. Tekintete zavaros volt, a szemhéja gyulladtan piroslott.
— Mónika? — suttogta rekedten. — Te vagy az?
— Itt vagyok, Ilonkám, itt vagyok — Mónika azonnal az ágy szélére ült, és a hangja egyik pillanatról a másikra mézes, sajnálkozó tónusra váltott. — Ne félj, mindent látunk. Most már mindent.
Az idős asszony lassan Eszter felé fordította a fejét. A pillantásában volt valami különös. Valami apró, alig észrevehető elégedettség. Mintha örült volna annak, ami történik.
— Ő… nem jól… — préselte ki magából Ilona. — Elfelejti… a gyógyszeremet…
— Ez hazugság! — szakadt ki Eszterből. — Soha nem felejtem el! Mindig pontosan beadom!
— Ne merj kiabálni egy beteg emberrel! — pattant fel Mónika. — Hát még most is rátámadsz? Gábor! Gábor, hallasz engem?
Már a telefonba beszélt. Eszter csak a férje tompa hangját hallotta a készülékből, a szavakat nem tudta kivenni.
— Azonnal gyere haza — mondta Mónika sürgető, drámai hangon. — Anyád rettenetes állapotban van. Ez a nő pedig… ez már minden határt átlépett. Mintha lelkiismerete sem volna!
A hívás néhány percig tartott. Ezalatt Anita az ajtófélfának dőlve figyelte Esztert, és még csak meg sem próbálta teljesen elrejteni a vigyorát. A szemében kárörvendő fény csillant: élvezte, hogy valakit sarokba szorítottak, hogy valaki más szenved, ő pedig biztonságos távolságból nézheti.
— Gábor mindjárt megérkezik — jelentette be Mónika, miközben eltette a telefont. — Aztán majd szépen megbeszéljük vele ezt az egészet. Komolyan. Mert így nem folytatódhat tovább.
— Mégis mit képzel magáról? — Eszter érezte, hogy benne is elpattan valami. — Ez az én otthonom. Az én családom. Milyen alapon jön ide és rendelkezik?
— Milyen alapon? — Mónika arca feldagadt a sértett felháborodástól. — Azon az alapon, hogy a nővéremet meg kell védenem! Te pedig ki vagy itt? Csak a felesége. Ma itt vagy, holnap lehet, hogy már sehol.
— Anya jól mondja — bólogatott Anita, és közben lenyalta az ujjáról a morzsát. — Amúgy sem értem, miért viselkedsz úgy, mintha te lennél itt az úr. A lakás Gáboré. Ilona néni pedig az ő anyja.
Eszter leereszkedett egy székre. Már nem maradt benne erő a vitához. Minek is beszélne? Ezek ketten régen meghozták az ítéletet. A saját igazságukat kőbe vésték, és semmilyen szó, semmilyen bizonyíték nem tudta volna megmozdítani.
Odakint tovább tombolt a tél. A hó sűrűn, megállíthatatlanul hullott, betakarta az udvart, az autók tetejét, a padokat és a járdákat. A külvilág fehérnek, tisztának látszott, mintha mindent el akarna fedni. A lakásban azonban másféle szín uralkodott: komor, fojtogató szürkeség.
Nem sokkal később nagy csattanással nyílt az ajtó. Gábor hazaért.
Eszter felkapta a fejét, és egyenesen a férje tekintetébe nézett. Abban a pillantásban azonban nem talált sem kérdést, sem bizonytalanságot. Gábor már előre döntött. Már elhitte, amit hallott.
A férfi lerántotta magáról a kabátot, és úgy dobta le, hogy közben rá sem nézett a feleségére. Egyenesen az anyja ágyához ment, fölé hajolt.
— Hogy érzed magad, anya?
— Rosszul, fiam — nyöszörögte Ilona. — Nagyon rosszul… Nem ad enni… inni sem mindig…
— Tessék?! — Eszter felugrott a székről. — Ez nem igaz! Tegnap is húslevest főztem neki!
— Miféle húslevest? — horkant fel Mónika. — Biztos valami kockából összedobott löttyöt. Tele adalékkal. Beteg embernek ilyet adni bűn.
— Gábor, te tudod, hogy… — Eszter tett felé egy lépést, de a férje pillantása megállította. Hideg volt az a nézés. Idegen. Mintha nem is az az ember állt volna előtte, akivel éveket élt le.
— Tudom — szólalt meg Gábor lassan. — Azt tudom, hogy mostanában megváltoztál. Ingerült vagy. Feleselsz. Nem hallgatsz rám. Tegnap pedig úgy beszéltél velem, mintha ellenséged lennék.
— Nem beszéltem úgy! — Eszter hangja megremegett, de nem hátrált meg. — Csak végre kimondtam az igazat.
Gábor felegyenesedett, és teljes testtel felé fordult.
— Miféle igazságra gondolsz? — kérdezte fagyosan.