Gábor állkapcsa keményen megfeszült. Az ujja önkéntelenül rándult egyet, mintha valami után kapna, mintha ütésre emelné a kezét, de az utolsó pillanatban visszaparancsolta magát. Egy szó nélkül sarkon fordult, és végigment az előszobán, egyenesen az anyja szobája felé.
Eszter ott maradt az ajtó közelében. A keze remegett, a teste pedig olyan nehézzé vált, mintha hideg ólmot öntöttek volna belé. Nekidőlt a falnak, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Meddig lehet ezt így bírni? Meddig kell még nyelni, meghajolni, hallgatni?
Eszébe jutott az a régi nap, amikor először találkozott Gáborral. A piac, az őszi latyak, a sáros járda, a túl nehéz szatyrok, amelyeket ő szó nélkül átvett tőle, és elkísérte vele a megállóig. Akkor még olyan nyíltan, fiatalosan mosolygott. A szeme tele volt fénnyel, élettel, valami tiszta és valódi melegséggel. „Én nem hagyom, hogy bárki bántson” — súgta neki azon az első búcsún, mielőtt gyengéden homlokon csókolta.
Hová lett az a férfi? Mikor tűnt el belőle?
Az anyja szobájából tompán kiszűrődött Gábor hangja. Beszélt hozzá valamit. Az idős asszony erőtlenül, siránkozó hangon felelt. Eszter a szavakat nem tudta kivenni, de a hangsúlyt igen. Ilona megint panaszkodott. Ahogy mindig.
Eszter visszament a nappaliba, és kikapcsolta a tévét. Leereszkedett a kanapéra, aztán sokáig csak a saját kezét nézte. A bőre száraz volt, az erek élesen kirajzolódtak rajta. Ujjai vörösek voltak a sok mosogatástól, mosástól, súrolástól. A gyűrűsujján ott ült a karikagyűrű: keskeny, egyszerű, az évek alatt megkopott darab.
Meddig még?
Kis idő múlva nyílt Ilona szobájának ajtaja. Gábor lépett ki rajta. Az arca merev volt, olvashatatlan.
— Igazad volt, tényleg átázott — mondta szárazon. — Kicseréltem rajta a ruhát.
Eszter csak bólintott. Nem maradt benne erő újabb vitához.
— Nézd… — Gábor megköszörülte a torkát. — Lehet, hogy tényleg változtatni kellene valamin. Talán kereshetnénk mellé valakit. Egy ápolót. Átnézem majd, mennyit bírunk ki pénzben.
Eszter felnézett rá. A mondat mögött nem érzett bűnbánatot. Egyetlen cseppnyi együttérzést sem. Csak azt a férfias igyekezetet, hogy a kellemetlen ügyet gyorsan elrendezze, lezárja, betolja valahová, ahonnan többé nem zavarja.
— Akkor nézd át — felelte halkan.
Gábor még néhány másodpercig ott állt, mintha várt volna tőle valami többet. Egy enyhülő pillantást, egy megbocsátó szót, bármit. Amikor nem kapott semmit, megindult az előszoba felé.
— Lemenjek a garázsba. Később jövök.
Az ajtó tompa dörrenéssel csukódott be mögötte. Eszter magára maradt.
Odakint a tél fehér mintákat rajzolt az ablakokra. A város elcsendesedett a hó alatt, mintha vastag takaró borult volna rá. Ebben a mozdulatlan, fehér némaságban Eszter egyszerre teljes bizonyossággal érezte: valaminek meg kell változnia. Így nem mehet tovább.
Csak azt nem tudta még, mi lesz az első lépés.
Másnap reggel a csengő hangjára riadt fel. Élesen, türelmetlenül szólt, újra meg újra, mintha az érkezőnek esze ágában sem lenne feladni. Eszter az órára pillantott. Hét óra volt. Gábor már elment dolgozni, természetesen anélkül, hogy felébresztette volna. Pont úgy, mint máskor.
Gyorsan magára kapta a köntösét, és az ajtóhoz sietett. A kémlelőnyíláson át azonnal felismerte a kint álló alakot: Mónika volt, Ilona húga. Alacsony, tömzsi asszony, festett vörös hajjal és örökké elégedetlen, összeszorított szájjal.
— Megyek, már megyek — motyogta Eszter, miközben elfordította a zárat.
Mónika úgy viharzott be a lakásba, mintha betörné az ajtót, köszönésre sem pazarolta az idejét. A nyomában betolakodott a lánya, Anita is. Harminc körüli nő volt, de valahogy fáradtabbnak, öregebbnek tűnt a koránál; éles vonású arcán rosszindulatú kíváncsiság ült.
— Hol van Ilona? — csattant fel Mónika, miközben már a folyosón lerángatta magáról a kabátját, és gondolkodás nélkül a komódra dobta.
— Még alszik — felelte Eszter óvatosan. — Nehéz éjszakája volt, az orvos által felírt altatóból adtam neki…
— Altatót?! — Mónika színpadiasan összecsapta a kezét. — Te megbolondultál? Ilyesmivel nem lehet csak úgy kísérletezni! Nem vagy orvos!
Eszter nagyot nyelt. Belül már érezte, ahogy emelkedik benne az a forró, fullasztó indulat, amelyet hónapok óta megtanult mélyre nyomni, csak hogy ne robbanjon szét.
— Nem magamtól adtam neki. Az orvos írta fel. Megvan a papír is róla.
— Akkor hozd ide! Látni akarom!
Anita közben felkuncogott, vékony, kellemetlen hangon, mint egy elkényeztetett kislány. Eszter engedélye nélkül besétált a konyhába, és máris nyitogatni kezdte a szekrényajtókat, mintha a saját lakásában járna.
— Hát itt sincs valami nagy rend — jegyezte meg gúnyosan. — A mosogatóban is áll a kosz.
— Tegnap estéről maradt ott — kezdte Eszter, bár abban a pillanatban gyűlölte magát, amiért mentegetőzik. — Hajnal kettő után kerültem ágyba, egyszerűen nem jutottam el odáig…
— Nem jutottál el odáig! — ismételte Mónika megvetően. — Ilona meg közben ott fekszik betegen, átnedvesedve! Gábor tegnap telefonált, mindent elmondott. Azt mondta, már teljesen elkanászodtál. Ülsz a tévé előtt, miközben az anyja lassan elpusztul melletted!
— Ez hazugság…
— Ne merj visszabeszélni! — Mónika közelebb lépett, és Esztert megcsapta az olcsó parfüm nehéz, émelyítő szaga. — Régóta figyelem én, hogyan bánsz a nővéremmel. Már az elejétől láttam rajtad. Nem szereted őt. Neked csak nyűg, csak teher!
— Három hónapja én ápolom — mondta Eszter elfojtott hangon. — Éjjel is, nappal is.
— Akkor is rosszul csinálod — szólt ki Anita a konyhából teli szájjal.
Eszter megdermedt. Rémülten jött rá, hogy Anita megtalálta az előző napról maradt pitét, és most szemrebbenés nélkül falatozik belőle, hidegen, még csak meg sem melegítve.