— Menj azonnal, és tedd rendbe anyámat! Segítségre van szüksége, te meg itt ülsz, és a tévét bámulod! — mordult rá a férje.
— Mi van, megsüketültél? Meddig akarsz még úgy állni, mint egy kőszobor?
Eszter összerezzent. Gábor hangja úgy hasított bele a szoba csendjébe, mintha valaki teljes erőből becsapott volna egy ajtót. Nehezen szakította el a tekintetét a képernyőről, ahol a sorozatban éppen egy nő siratta a darabokra hullott szerelmét. Amikor felnézett, meglátta a férjét: kipirult arccal, ziláltan, a homlokán a régóta ismerős, mély barázdával.
— Hallod, mit mondok? Az anyámat meg kell mosdatni! Ott fekszik magatehetetlenül, te meg csak a képernyőt lesed! — morogta Gábor, miközben lerántotta a fogasról a kopott kabátját.
Kint tombolt a januári tél. A hó sűrűn, makacsul kavargott, a nedves pelyhek rátapadtak az ablaküvegre, mintha el akarnák zárni a lakást a külvilágtól. Korán ereszkedett le a sötétség, ahogy ilyenkor szokott, és a szemközti házak ablakaiban felgyúló fény különösen melegnek, sárgás-narancsosnak látszott. Olyannak, mintha azok mögött a falak mögött béke volna, forró tea, süteményillat és valami olyan otthonosság, amely innen már rég kikopott.
Eszter lassan feltápászkodott a kanapéról. A lábai elgémberedtek; talán negyven perce ült ugyanabban a testhelyzetben, talán még régebb óta. A szobában sült hagyma szaga terjengett, de keveredett hozzá valami más is. Nem pontosan gyógyszerszag volt, nem is kórházi, inkább az öregség nehéz, állott párája. Az anyósa az utóbbi időben folyton ezt a szagot árasztotta magából.
— Nemrég jöttem ki tőle — felelte Eszter fáradtan, alig hallhatóan. — Tiszta ágyneműt tettem alá, beadtam neki a gyógyszereit is…
— Persze, tiszta ágyneműt — vágta rá Gábor gúnyosan. — Akkor mégis miért telefonált nekem, hogy egész nap senki rá sem nyitja az ajtót? És miért fekszik nedvesen?
— Gábor…
— Ne kezdj el itt „Gáborozni”! Az anyám az utolsó napjait éli, téged meg hidegen hagy! Neked csak ezek az ostoba sorozatok fontosak!
Eszter ujjai ökölbe szorultak. Valami forró és keserű emelkedett fel benne, mintha a mellkasában lassan forrni kezdett volna a víz. Legszívesebben a férje arcába kiáltotta volna, hogy három hónapja nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Hogy éjjelente is felkel az öregasszonyhoz. Hogy nap mint nap ágyneműt mos, gyógyszereket adagol, ételt melegít, pelenkát cserél, és már arra sem emlékszik, mikor lépett ki utoljára úgy az utcára, hogy nem boltba, nem gyógyszertárba, nem valamilyen kötelesség után rohant. Szerette volna kimondani, hogy az élete lassan eltűnt, szétmállott ezekben az egyforma napokban, amelyek úgy sorakoztak egymás után, mint a rosszul sikerült másolatok.
Mégsem mondta ki.
Gábor közben már a bakancsát rángatta a lábára. Indulni készült, nyilván megint a garázsba. Oda menekült minden alkalommal, amikor dühös volt. Ott voltak a szerszámai, a csavarok, az olajos rongyok, a soha véget nem érő bütykölés, és az autó, amely szinte többet állt, mint amennyit működött. Az a hideg, dohány- és gépszagú kis helyiség volt az ő külön világa. Szűkös, piszkos, de az övé.
— Akkor menj — szólalt meg Eszter hirtelen. — Menj be te az anyádhoz.
A férfi megállt, és lassan hátrafordult. Az arcáról egy pillanatra eltűnt a harag, valami más csúszott a helyére. Megütközés. Talán hitetlenkedés.
— Mit mondtál?
— Azt, amit hallottál. Menj oda hozzá te. Mosdasd meg te, ha szerinted én semmit sem csinálok rendesen. Nekem ebből elég volt.
Az utolsó mondat, az a bizonyos „elég volt”, furcsán csengett a saját fülében is. Túlságosan kevésnek tűnt ahhoz képest, ami belül történt vele. Az ember elfárad, ha sokáig áll, ha nehéz szatyrokat cipel haza, ha végigdolgozik egy napot. De ez nem olyan fáradtság volt. Ez inkább hasonlított arra, mintha valaki hosszú időn át, apránként kiszívta volna belőle a levegőt, és most már csak üres héjként állna ott.
Gábor a bejárati ajtó mellett állt. Vonásai megkeményedtek, az arca lassan elsötétült.
— Te aztán nagyon elkanászodtál — mondta fenyegetően halkan. — Túl sokat engedsz meg magadnak. Azt képzeled, te fogod megmondani nekem, mit tegyek? Itt? Az én házamban?
— A te házadban? — Eszter tett felé egy lépést. — Gábor, huszonhárom éve lakom itt. Huszonhárom éve! Anyád soha nem fogadott el, és ezt te is pontosan tudod. Mindig azt hajtogatta, hogy nem illek hozzád. Hogy találhattál volna nálam különbet is.
— És? Most mit akarsz ezzel? Öreg már, beteg…
— Harmincéves korában is ugyanez volt. Negyvenévesen is. Mindig ilyen volt. Csak te nem akartad észrevenni, mert az anyád.
Gábor közelebb lépett, szinte ránehezedett a jelenlétével. Eszter megérezte az olcsó kölni szúrós szagát, ugyanazt az illatot, amelyet már a házasságuk elején is használt. Húsz év telt el, de ez valahogy nem változott.
— Ne merészelj így beszélni róla — sziszegte.
— Különben mi lesz? — Eszter hangjában éles, idegen düh pendült meg. — Mit teszel, Gábor? Megütsz? Kiraksz az utcára?
A szobára hirtelen csend telepedett. Odakint a szél végigüvöltött a házak között, a hó örvényekben csapódott az ablaknak. Valahol lent becsapódott a lépcsőház ajtaja, majd felhangzott egy rövid, hangos nevetés, de a téli sötétség pillanatok alatt elnyelte.
— Már rád sem ismerek — mondta végül Gábor tompán. — Mi lett belőled?
Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg. Nem volt benne sem melegség, sem öröm.
— Belőlem? Inkább magadra nézz. Mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok? Mikor érdekelt, mit érzek? Csak egyszer is, amióta mindez tart? Hazajössz, megeszed a vacsorát, természetesnek veszed, hogy tiszta ruha, rend és étel vár, aztán eltűnsz a garázsodban. Vagy leülsz a tévé elé, miközben én az anyáddal kínlódom.
— Én dolgozom! Én hozom haza a pénzt!
— Én meg ezek szerint itt nyaralok, igaz? Pihengetek egész nap, ugye?