Az ujjperceim egészen kifehéredtek. A szívem mégsem kezdett vadul verni. Inkább mintha egy pillanatra megállt volna, aztán lassan, egyenletesen indult volna tovább.
Felálltam.
Odamentem a tűzhelyhez, levettem róla a levesesfazekat. Két kézzel fogtam meg, konyharuhán keresztül, és letettem a bejárati ajtó mellé a földre.
Aztán visszaléptem az asztalhoz. Elvettem a serpenyőt a fasírtokkal, a salátás tálat, még a kenyértartót is.
Gábor felkapta a fejét.
– Mit művelsz?
Nem feleltem. Mindent kivittem az előszobába. Elővettem egy nagy szatyrot, belepakoltam a fazekat, a serpenyőt, a tálat. Összekötöttem a tetejét. Felvettem a kabátomat, és leakasztottam az autókulcsot.
– Katalin, hová mész? – Erzsébet félig felemelkedett a székről.
Megálltam a konyhaajtóban. Végignéztem rajta, Viktórián, Nórán, végül Gáboron.
– A levesem ehetetlen? A fasírt száraz? A salátából hiányzik a sajt? – A hangom nyugodt volt. Nem kiabáltam, nem remegett meg egyetlen szó sem. – Akkor ma nem ebédeltek.
– Katalin, hagyd ezt abba – állt fel Gábor. – Megőrültél? Az anyámról van szó!
– Az anyád nyolc éve eszi a főztömet, és nyolc éve azt hajtogatja, hogy rossz – szorítottam magamhoz a szatyrot. – Háromszáznyolcvannégy szombat. Körülbelül hatmillió forint élelmiszerre. Minden hétvégén öt óra munka. És egyetlen köszönöm sem. Egy sem.
Erzsébet tátott szájjal meredt rám. Viktória és Nóra egymásra pillantottak.
– Pedig mindig megettétek – néztem az anyósom szemébe. – Mindent. A tányérok üresek maradtak, kivétel nélkül. Aztán jött a szöveg: híg, cipőtalp, nem tud főzni. Rendben. Mostantól főzzetek magatoknak.
Kiléptem a konyhából. Az előszobában felhúztam a cipőmet, felkaptam a szatyrot, és lementem az autóhoz. Betettem az ételt a csomagtartóba, majd visszamentem a lakásba.
– A hűtőt nyugodtan megnézhetitek – szóltam be a folyosóról. – Üres. Mindent a ti ebédetekre költöttem.
Viktória odalépett, kinyitotta az ajtót. A polcokon alig maradt valami. A vajat elraktam, a tejfölt is. Csak egy mustáros üveg és egy régi savanyúságos befőtt álldogált hátul.
– Ezt most komolyan gondolod? – fordult felém Viktória.
– Teljesen komolyan – mondtam. – Menjetek haza. Vagy várjátok meg az estét, Gábor majd rendelhet valamit. A saját pénzéből.
Erzsébet egy szó nélkül felvette a táskáját. Ugyanolyan némán belebújt a kabátjába. Viktória és Nóra követték. Gábor a folyosón állt, és úgy nézett rám, mintha akkor látna először életében.
– Felfogod, mit csináltál? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszoltam. – Nyolc év után először nem hallgattam tovább.
Elmentek. Az ajtó becsukódott mögöttük. Ott maradtam az üres konyhában, ahol még mindig fasírt és leves illata terjengett, csak éppen az asztalon nem volt más, mint néhány üres tányér. Hirtelen elnehezedett a lábam, és leültem a hokedlire.
Csend lett. Olyan mély csend, hogy meghallottam, ahogy odakint elhalad egy autó. A tenyeremet az arcomra szorítottam. Hagyma- és fokhagymaszagú volt. Ugyanaz a két kéz, amely öt órával korábban még a darált húst gyúrta, most tehetetlenül pihent az ölemben.
Este lementem az autóhoz, és felhoztam az ételt. Megmelegítettem a levest, három fasírtot tettem egy tányérra. Gábor a szobában ült, nem szólt semmit. Én egyedül vacsoráztam meg. Nyolc év után először az a szombat az enyém volt.
A fasírt puha és szaftos volt. A levesnek pontosan olyan íze volt, amilyennek lennie kellett. Ezt addig is tudtam. Aznap este viszont végre el is hittem.
Eltelt egy hónap. Erzsébet azóta nem hívott. Négy hét alatt egyszer sem. Gábor szombatonként egyedül megy hozzá, későn ér haza, és semmit nem mesél. Viktória a családi csoportba csak ennyit írt: „önző”. Nóra lájkolta.
Én továbbra is főzök szombatonként. Magamnak, és Gábornak is, ha itthon van. Kapkodás nélkül. Huszonnégy fasírt nélkül. Egyetlen piaci bevásárlás húszezer forintos számlája nélkül. Tegnap három hozzávalóból főztem gombalevest. Gábor két tányérral evett, aztán azt mondta: „Finom.” Hosszú idő után először úgy, hogy nem nézett közben az anyjára.
A kockás füzet most a komód fiókjában hever. Már nem írok bele.
Néha mégis eszembe jut: talán másképp kellett volna. Leülni velük. Beszélni. Elmagyarázni normális szavakkal. Nem elvinni az ételt mindenki szeme láttára. Nem megmutatni az üres hűtőt.
Aztán újra felidézem: háromszáznyolcvannégy szombat. Hatmillió forint. És az a szó, hogy „cipőtalp”, egy barátnő előtt.
Túl messzire mentem akkor? Vagy nyolc év éppen elég idő ahhoz, hogy az ember végre ne nyelje le többé?